„Egy olyan fajta öreg rocker lelkem van, hogy a fejem fölött mindig ott van a felhő, és esik az eső.
Ha megfeszülök se tudok pop zenét írni. Amikor erre ráébredtem, akkor az nekem egy nagyon nagy reveláció volt, hogy én nem fogok tudni soha kedves dalokat írni, amelyek sok embert megérintenek, és nagy tömegekhez szólnak. Amit írok, az egyénekhez szól: minden társaságban van egy két olyan ember, akiknek ez bejön, de ha ők megmutatják a barátaiknak, azok nem értik, hogy mi ez.
Mióta az eszemet tudom, nem nagyon találtam a helyemet a világban. Mindig is feszült voltam, és nem nagyon értettem, hogy miért nem tudok sehova sem beilleszkedni.
Nekem kicsit olyannak tűnik sokszor a világ, hogy az emberek akarva akaratlanul, gyakorlatilag szinte esténként tépik szét egymás lelkét, vagy gázolnak bele úgy a másikba, hogy akár évekig tartó sebeket okoznak egymásnak, és még csak észre sem veszik.”
A teljes beszélgetés itt megtekinthető: https://www.youtube.com/watch?v=g-DvbFWDGrY
