A Hadik Irodalmi Szalon fennállása óta igyekszik a kortárs irodalmi, művészeti élet történéseire, új kötetekre, pályaindulásokra, s egyben szomorú eseményekre is reagálni, olyanoktól búcsúzunk a magunk módján, akik hozzánk közel állnak. Kőrösi Zoltán író öt éves fennállásunk óta háromszor is volt vendégünk. Április 27-én Tőle búcsúzunk, s bemutatjuk Ítéletidő című, utoljára befejezett kötetét.
Humor és mágia, pusztulás és megváltó szerelem különös fordulatai keverednek a közelmúltban váratlanul elhunyt író, Kőrösi Zoltán, a Jelenkor Kiadó gondozásában megjelenő, utolsó regényében, Az ítéletidőben.
Ferencvárosban egy napos októberi reggelen beszakad az útburkolat, meggörbülnek a villamossínek ‒ és ez csak a kezdete a közelgő világvégének. Mert a világnak vége van, ha egy betonszállító teherautó rakománya beömlik egy Škoda ülésére, és vége van akkor is, ha átjáró nyílik ég és föld között az Angyal és a Mester utca sarkán. De a világ, benne Magyarország és Budapest, a jelek szerint nem akar tudomást venni arról, hogy megérkezett az apokalipszis. A világot az se érdekli, hogy a születésekor minden ember mellé két őrző rendeltetik, az egyik a jobb válla felől, a másik a bal felől vigyázza. Az egyik a jóra tanítja, a másik bűnbe csábítja. Rajtunk áll, hogy melyiket választjuk, ám, hogy mi volt a jóra és mi volt a bűnbe vezető döntés, csupán az utolsó pillanatban világosodik meg, amikor már nincsen visszalépés.
Kőrösi Zoltán íróról és utolsó regényéről, Az ítéletidőről Juhász Anna, az est háziasszonya beszélget Mészáros Sándorral, a Kalligram Kiadó főszerkesztőjével, Papp Sándor Zsigmond író-újságíróval és Sárközy Bencével, a Jelenkor Kiadó igazgatójával.
Közreműködik: Pálfi Kata színművész és Grencsó István dzsesszzenész
Részlet a regényből:
„Huszonöt nap múlt el azóta, hogy a betonkeverő tartályának teljes tartalma beömlött a Škodába a szélvédőn át, huszonöt éjszaka telt el Apa és Anya balesete óta, öt napja létezett már a Mester utca és az Angyal utca sarkán az égi-földi átjáró, amikor kialudtak a villanyok.
Előbb csak ott, aztán máshol is.
Az áramszünet úgy terjedt ki a városra, mintha egy titkos, földalatti földrengés koncentrikus körei hullámoztak volna szerteszét: előbb a Tölcsér közvetlen környékén aludtak ki a lámpák, álltak meg a gépek, némultak el a készülékek, majd gyorsan elsötétült a Ferencváros, egyidejűleg a Belváros és Buda, s az áramszünet megbénította a Soroksári út mentén és az Üllői út túloldalán lakók életét is.
Egy napja még világosság volt, estére sötétségbe és némaságba borult a város.
Nem elég, hogy az áramtalanság okát nem tudták megnevezni a szakemberek, vagyis arra se adhattak választ, hogy vajon meddig tart, de azt se mondhatta meg senki, vajon mekkora területet érint majd a csapás.
Másnapra aztán kiderült, hogy nagyobb a baj: nemcsak a hálózati áram tűnt el megmagyarázhatatlan módon, de a mindenfajta elektromos eszközök is felmondták a szolgálatot, se a zseblámpák, se az autók reflektorai, se a laptopok, se a mobiltelefonok, se a kávéfőzők, se a biciklilámpák, semmi nem működött, ami addig elektromos árammal élt. S kiderült az is, hogy áramszünet uralkodott a magyar föld minden szegletén, az országhatáron viszont nem csapott tovább. Mintha a rejtélyes katasztrófa a nemzetközi határokhoz igazodott volna, eddig és ne tovább. Elég volt a zöldhatárnál áttolni egy biciklit a túloldalra, akár Ausztria, akár Szlovákia, bármelyik határ felé, rögvest működni kezdtek az elemek, feléledtek a mobiltelefonok, zümmögtek a gépek, s elég volt hátrálni egy lépést, s máris halotti némaságba, mozdulatlanságba dermedtek megint az eszközök.
Kilyukadt a térkép, és Magyarország kiesett rajta.”
