– Villáminterjú Seres Ildikóval, az Édeskettes hármasban kamaramusical rendezőjével
A hetvenes évek végén, New Yorkban játszódó történet szereplői 
Vernon, a sikeres zeneszerző és Sonia, a kezdő dalszövegíró. Jellemük összeférhetetlensége és állandó „pengeváltásaik” dacára a munkakapcsolatból hamar szerelem lesz. A lány volt barátja azonban – láthatatlan harmadikként – folyamatosan zaklatja őket telefonhívásaival. Seres Ildikó rendezőt kérdeztük a Neil Simon drámaíró és Marvin Hamlisch zeneszerző együttműködéséből született romantikus zenés komédiáról.
Miért éppen erre a darabra esett a választásod?
Seres Ildikó: Két éve, a „C’est la vie” sikere kapcsán felmerült, hogy rendezzek a Játékszínben egy újabb kamaramusicalt. Már akkor ajánlottam az „Édeskettes hármasban”-t, de végül még sem fért bele az elmúlt évadba, helyette egy varázslatos meseelőadást rendeztem a Kamaraszínházban, A Sötétben Látó Tündért. Amikor tavaly tavasszal igazgatóváltás történt, Szabó Máté közölte velem az örömhírt, hogy Szirbik Bernadettnek és Cservenák Vilmosnak találtak egy remek zenés darabot, amit én rendezhetek meg! Nagyon boldog voltam, hogy végül mégis megtalált ez a feladat. Mivel két művész kapcsolatáról szól, bőven van lehetőség önmagunkról is vallani. Igazi jutalomjáték mindkét színész számára, és szívből remélem, hogy olyan előadást sikerül létrehoznunk, amiben tehetségük eddig kevésbé ismert oldalát is megmutathatják.
Egy szerelmi háromszögről szóló romantikus zenés komédiát láthatunk, kedves történettel és fülbemászó slágerekkel. Hogyan lehet ebben a „habkönnyű amerikai zenés komédiában” megtalálni és megmutatni a történet mélységeit is?
Az operett műfaja megtanított arra, hogy még a legsilányabban megírt librettókat is meg lehet tölteni élettel, valódi érzelmekkel, ha az embernek igénye van hús-vér embereket megformálni. Neil Simon viszont az amerikai vígjáték legnagyobb mestere! Frenetikus humora, sziporkázóan szellemes párbeszédei, lélekismerete mindig is lenyűgözött. Igazán semmi szégyellnivaló nincs azon, ha szeretjük! „Akinek humora van, az mindent tud, akinek nincs, az mindenre képes!” Két olyan jó ízlésű színésszel dolgozhatok, akik partnerek abban, hogy Sonia és Vernon jellemének mélyére ásva, óriási érzelmi hullámvasúton száguldjanak két órán keresztül. Mindketten rengeteget adnak önmagukból. A próbák során sokszor szorult össze a torkom, és nem csak a nevetéstől kellett törölgetni a könnyeimet…
A darabot a Játékszínben mutatjátok be, bár a musical előadások általában nagyobb térben játszódnak. Hogyan működik majd, vagy hogyan működtethető az előadás a Játékszín terében?
Ez egy kamaramusical, két szereplővel. (Igaz, a szereplőiknek vannak alteregóik, akiket 3-3 táncos/énekes szokott megjeleníteni.) A jelenetek nem kívánnak nagy teret, bár a sokféle helyszín miatt gyakran teszik forgószínpadra az előadást, hogy megkönnyítsék a változásokat. A mi esetünkben ezt másként kellett megoldani, a bútoraink sokfunkciósak és vetítést is használunk. Szeretem a Játékszín intimitását. Izgalmas, hogy karnyújtásnyira van a néző. Ilyen közelségben lebukik a színész, ha hazudik! Bár igaz, hogy a Kamaraszínházban egyszerre többen láthatták volna az előadást.
A díszlet fontos eleme a vetítés, így jelennek meg a főszereplők alteregói is. Miért ezt a megoldást választottátok?
Szükségből. Amikor megtudtam, hogy nem kapok kórust az előadáshoz, mert párhuzamosan megy majd a Zorbával, először megijedtem. A darabban dramaturgiai szerepe van a három másik Soniának és Vernonnak. Általában a szereplőkkel azonosan öltöztetett jól éneklő táncosok, vagy jól táncoló énekkarosok szokták játszani. Aztán arra gondoltam, mindig is idegesített, hogy az előadásokban „klónozott” Soniákat és Vernonokat látni. Márpedig, ha a bennük rejlő sokféle személyiségről beszélünk, akkor azok miért nem más-más karakterek? Így jutottam arra, hogy a vokálos dalokhoz videó klipet forgassunk a két szereplővel, akik különböző alteregókként jelennek meg a vásznon és vitatkoznak élő önmagukkal. Hajdufi Péter vállalta, hogy megvalósítja az elképzeléseimet, az ő munkája a videó. Nagyon jó móka volt a forgatás, mindenki beleadott apait-anyait, még a műszak sem csupán „kiszolgáló személyzet” volt, ők is kreatív munkatársként működtek. Köszönet érte mindenkinek!
Papp Andrea
