Kevés idegesítőbb dolog van annál, amikor megpróbálsz kideríteni valamit, és nem jutsz egyről a kettőre – sőt ismereteidnek ellentmondó információkra bukkansz. A Horzsolások főszereplőjének emiatt nincs egyszerű dolga, mikor próbál múltjának sötét és fájó foltjainak végére járni. Robert Jackson Bennett izgalmakkal és fordulatokkal teli regényében ennél több és nagyobb akadályt, valamint félelmet és zavart keltő rejtélyeket gördít a hősnő elé.
A történet indítása egyáltalán nem mondható vidámnak: Mona Bright a bíróságon a hagyatéki eljárást intézi, ugyanis édesapja elhunyt. Nagy meglepetésére van egy átruházó okirat, melynek köszönhetően édesanyjától örökölte egy házat az Új-mexikói Winkben, amely helynek a létezéséről mindeddig nem is tudott – ami nem csoda, ha azt vesszük, hogy nincs rajta a térképen…
Gyerekkorában, mindössze öt évesen az exrendőrt nagy sokk érte, mikor anyja önkezével vetett véget életének. A története azonban sosem volt beszéd vagy tisztázás tárgya a kisvárosban. Mivel jelenleg munkanélküli, Mona úgy határoz, hogy a végére jár ennek, mielőtt eladná a házat; amúgy is halvány emlékei vannak a nőről. Az időzítése nem is lehetne „jobb”: épp Mr. Weringer temetése zajlik, amit így sikeresen meg is zavar. A férfi Wink legnépszerűbb polgára volt, és szerencsétlen módon gyilkosság áldozatává vált. Miután megtörténik a második gyilkosság, Mona nem tehet mást, mint képességeit bevetni, hogy megtalálja az elkövetőt. Ittlétének célja azonban sokkal személyesebb, amiről eleinte sejtelme sincs. De ahogy igyekszik minél többet kideríteni édesanyjáról, aki leginkább egy eltűnt mentális betegként él emlékeiben, egyetlen winki lakos sem emlékszik arra, hogy valaha találkozott volna a nővel – vagy ha mégis, akkor pedig valamiért nem nagyon akarnak róla beszélni.
A Horzsolásokat nem igazán lehet egyik műfajba sem beskatulyázni, hiszen többnek a sajátosságait is magában hordozza. Nemcsak a sci-fire (tudományos alapokon nyugvó magyarázatot ad a Winket körülölelő furcsaságokra) vagy a krimire, de még a horrorra és a fantasyra jellemző elemek is fellelhetők benne. Joggal tűnhet ez túlzásnak, azonban ez esetben mégis működik – mindez a szerző érdeme.
Ami a karaktereket illeti, mindegyikük jelleme aprólékosan kidolgozott, ami különösen jó hír, hiszen sok író inkább a főszereplőkre fordít figyelmet, elhanyagolva szegény mellékszereplőket. A cselekményvezetésre is ügyelt az író: Sosem lehet tudni pontosan, milyen irányt vesznek az események, valamint egy elejtett szó sem jelentéktelen.
A Horzsolások műfaji sokszínűségének köszönhetően tág célközönséget fed le, így gyakorlatilag mindenki nyugodtan nekifuthat (ez alól talán csak a romantikus könyveket olvasók az egyedüli kivételek). A regény terjedelme meglehetősen hosszadalmas: Nagyjából félúton kezdenek kitisztulni a dolgok, de továbbra is homály fedi őket, típustól függően vagy felhúzza, vagy még jobban lázba hozza és leköti az olvasót. Belekötni Bennett művébe nem lehet – ez pedig már önmagában jó ajánlólevél nemcsak ennek a könyvnek, de az írónak is.
