Dugóhúzós sorozatgyilkos és vértől ájuló krimi író (John Cure: A gonosz új arca – könyvkritika)
Erősebb idegzetűeknek ajánlott – hallhatjuk/olvashatjuk sűrűn gyengén álcázott hatáselemként egy-egy könyvvel, filmmel kapcsolatban. Nos, a John Cure néven alkotó, kelet-magyarországi horror-krimi szerző második regénye, A gonosz új arca esetében igencsak tartalmat nyer ez a szlogen.
Van itt nőnemű áldozatait csavarhúzóval, dugóhúzóval (ami épp kéznél van) kivéreztető, 
majd a holttesteket aljas módon meggyalázó kéjgyilkos épp úgy, mint rég halott ember rémálmait álmodó kisgyerek.
A magam részéről olvasás közben szó szerint megszédültem néhányszor, pedig igazán harcedzettnek mondhatom magam horror-téren. Azonban nem csak emiatt maradtam napokig hatása alatt a Cure-könyvnek.
Hanem a kettősség miatt. Igen, néha könnyek is szöktek szemembe. Egy, az érintettek részéről méltósággal megélt családi drámát is feltálal nekünk a szerző, illetve a csakis munkájának élő, nulla magánélettel rendelkező rendőrnő magánéletét (!) szintúgy nyomon követhetjük. Sőt, a szerző helyében én még tovább bontogattam volna ezeket a szálakat, választ adva mondjuk az FBI-os hölgy érzelmi dilemmájára, de a (remélhetőleg) szép számú olvasótábor szerencséjére nem vagyok a szerző helyében.
Ehelyett Cure mester mindjárt a prológusban dinamikusan, kompromisszumot nem ismerve kezdi a mesélést. Az elhagyatott, kommandósokkal körülvett házba magát befészkelt gyilkos drámáját kapjuk azonnal az arcunkba. Majd hirtelen váltással egy kórház folyosóján izgulhatjuk végig a szülést a vértől irtózó apukával. Minden rendben, de miért van a gyermek nyakán az a fura heg?!
Ezután egy kicsit visszalépdelünk a kronológiában – az idő mozaik-cserepeinek rakosgatása a továbbiakban is a szerző kedvenc játéka marad. Egészen addig, amíg a több szálon és több síkon futó történetek összeállnak egy nagy egésszé.
Bevallom, egy online rock magazin munkatársaként könnyebbnek érzem lemezismertetők írását szemben a könyvkritikákkal. Egy zenét jól körbe írni áldást hordozó dolog. A hallgató a cd elindításának pillanatában már ismerősként üdvözölheti az adott előadót, s az ő munkáját. Könyv és film viszonylatában pedig spoilerezésnek hívják a jelenséget, ha túl messzire megy a kritikus. Holott kijelölt határ nincs.
Más kérdés, hogy komoly felmérések bizonyítjâk: az elõzetes árulkodás következtében nem csökken a könyvfalással járó olvasói élvezet. (Jómagam, aki többször is elolvasom a nekem tetsző műveket, alátámaszthatom ezt a paradoxont.)
Ettől függetlenül sem árulom el a krimi végét, csak annyit belőle, hogy a történetnek ez a Cure-féle lecsengetése tetszett! Utálom a happy endet, nos, jelen esetünkben nincs az az író, aki ezt kibírná hozni a könyvből. Mégis a vérdráma helyett ott van az epilógusban a viszonylagos megnyugvás. Sőt, mintha az újra felkelő nap sugarai, halványan bár, de ott cikáznának az ég aljân. Mindenestre ennél pozitívabbat aligha lehetett volna kihozni az előzetes paraméterekből.
A gonosz új arca a halálról szól, mégis olyan, mint maga az élet! A (sajnos) elkövetkezendő, sötétbe borult őszi-téli estékre ajánlható ez a könyv, mert kell egy kis agykapacitás követni a szerző történetszövését. Úgy azt mégsem lehet, hogy a pokrócon hason fekve hatszor is fejbe rúgnak minket a strandlabdával!
Ezt az agyasságot jelen világunkban akár hibának is vehetnénk, pedig nem az. Jó volna, ha e könyv most befutna, és szerzője a nagy löket következtében új meg új, de minimum ilyen szintű írásaival rémisztgetne bennünket!
Richárd Villax
