Kim Stanley Robinson idén megjelent űrben játszódó sci-fije nem is lehetne aktuálisabb, tudvalevőleg a közelmúltbeli űrkutatással kapcsolatos felfedezéseket. Az Aurorában az emberiség pont egy majd’ tizenkét fényév távolságra lévő új otthon felé tart. És bár a történetben ezt azért már megelőzte egynéhány olyan esemény, melynek mi, a valóságban, még (legalábbis tudomásunk szerint) nem járunk a közelében, ez nem von le semmit abból a bizonyos aktualitásból.
Generációkkal ezelőtt egy űrhajó elhagyta a Földet, hogy új kolóniát alakítson ki a Tau Ceti-rendszerben. Egy Földhöz hasonló, élhető bolygó és annak Aurora nevű holdja felé tartanak. A történetbe az utazás utolsó szakaszában csatlakozhatunk be. Azonnal megismerkedhetünk a tinédzser Freyával, a hajó vezető mérnöke, Devi lányával; mindketten kulcsfigurái az áttelepítés sikerességét illetően. Innentől a cselekmény gyors léptékben halad előre, miközben Freya a szemünk előtt közeledik a felnőttkorhoz. Az út természetesen nem zökkenőmentes: műszaki és környezeti problémákat (energiaellátás, romló termés), biológiai és szociális akadályokat kénytelenek leküzdeni.
A földet éréssel sem szűnnek meg kihívások. A kolónia felépítés és a népesség-befogadásra való felkészítés céljából előre küldött csapat idővel szembesül a gyötrő kétellyel, hogy e misszió egyáltalán véghez vihető-e, lehetséges-e. A regény második felét ez a probléma, valamint az általa kiváltott társadalmi megosztottság és a túléléshez létfontosságú kompromisszum-megoldás teszi ki.
A regény narratívájának legnagyobb része Freya szemszögén alapszik, de még érdekesebb és meglepőbb módon, a sztori „írója” maga a hajó, amely szerepet Devi már korán rátestál. A hajót egyébként egy meglehetősen kezdetleges mesterséges intelligencia működteti, amely folyamatosan fejlődik tudatosság és felelősség terén. Ebből kifolyólag az Aurora egy kettős ún. coming of age-történet, amelynek középpontjában Freya és a hajó állnak, kiegészítve a többgenerációs csillaghajó és a kolonizálás szálát a cselekménynek.
A karakter-kidolgozásról az aránytalanság, egyensúlytalanság mondható el, ugyanis a hajónak áldozatul estek az emberi szereplők. A regény egyediségét azonban utóbbi adja, így ez megbocsátható Robinsonnak. A hajó személyisége mesterien felépített: az egyszerű MI, amely küszködik a nyelvvel, a kommunikációval, empátiával és megértéssel, az öntudathiánnyal, egy tudatos, létét érző „lénnyé” érik, amely képes a tapasztalatszerzésre és -átadásra, a sajnálatra és a humorra. Ez a fejlődés monológjain keresztül követhető nyomon, és olyan egészen finom jelekben érhető tetten, mint a névmáshasználat vagy a humorérzék felé tett apró lépések. Könnyen előfordulhat, hogy a könyv végére a hajót messze jobban megszívleli az olvasó, mint bármelyik másik szereplőt.
Másik erős pontja a történetnek, hogy bár a szerző időnként-helyenként túlságosan is óvatoskodóan bánik a leírással, az általa felvázolt koncepcióhoz komolysággal és mélységgel közelít. Ide tartozik a kis populáció izoláció miatti, generációkon átívelő szenvedéseinek lehetséges módozatai, a különféle élőlények eltérő evolúciós fejlődése, valamint a más intelligens élettel vagy emberi kolóniával való találkozás lehetősége.
Robinson díjaihoz és korábbi, 2312 című regényéhez méltó művet írt; az említett negatívabb megjegyzések csupán apró nüanszok. Az Aurora egyszerre izgalmas, valahol lúdbőrözést keltően félelmetes, és gondolatébresztő. Mindenképpen ajánlott a sci-fi rajongóinak, az űrbolondoknak és azoknak, akiket érdekel a jövő.
