Ha máshonnan nem is, a Villámtolvajnak mint filmnek legalább hallomásból ismerősen kell(ene) csengenie. Ez a Rick Riordan írta, és öt részt számláló Percy Jackson és az Olimposziak sorozat első kötete.
A görög isteneket és a 21. századot mixelő világ sokak tetszését elnyerte, számottevően megnövelve az író rajongótáborát. A cikk tárgya azonban ezúttal mégsem ez, hanem egy másik, Az Olimposz hősei című sorozat, amely olyan, mint egy félvér: az első rész, Az elveszett hős folytatás is meg nem is.
A sztori, bár új vizekre evez, nem szakad el teljesen a Percyről szóló történettől, mert az utolsó olimposzitól veszi fel a fonalat, s ezúttal három szereplő, a félvér Jászon, Piper és Leo köré összpontosul. A trióban Jászon a kérdésekkel teli rejtély, ugyanis semmire sem emlékszik – nem a fejét verte be, hanem egy istenség meglovasította az emlékeit. Pipernek is van mit titkolnia, amely jobb, ha nem derülne ki, csakhogy olybá tűnik, nemigen van más választása, mint napvilágra hozni. A humorbonbonok gyártásáért pedig Leo a felelős, aki egyébként egész jól hoz helyre dolgokat, a múltjával azonban még neki is meggyűlik a baja.
Hármójuk kalandjait egy megkerülhetetlen prófécia indítja el. Ennek során olyan dolgok kerülnek felszínre, amelyek alapjaiban fordítanak fel mindent: jelesül, hogy nemcsak a görög, hanem a római istenek is létrehoztak Félvér Tábort. Ezzel alapvetően semmi gond nem lenne, ha nem tekintenék a Capulet és Montague családot követendő példának. Piper, Leó és Jászon nyakába azonban ennél is több baj zúdul: az olimposziak gyanúsan csendesek, főleg Héra hiányának betudhatóan.
Percy Jackson és kompániája magasra tette a mércét, így a rajongókban joggal merül fel a vélelem és félelem, hogy vajon Az Olimposz hősei meg fogja-e ütni a lécet. Ezt egyelőre nyilván nem lehet eldönteni egy kötet alapján, azonban jó jel, hogy Az elveszett hős bizony hozza az elvárt szintet. A kételyek másik oka, hogy ezúttal nem Percy körül forognak a lapok. Azonban aggodalomra semmi ok: nyugodtan el lehet engedni tehát a főhős és társai kezét egy időre, mert az új „arcok” is hasonlóan karakteresek (Leo és a szatír abszolút viszik a prímet, s kis túlzással ők adják a regény savát-borsát); nem beszélve a számos új teremtményről és szörnyről, amelyek megjelennek.
Riordan történetvezetése nem átlagosnak mondható: összevegyíti egymással a görög és római mitológiát. Bár erre nem ez az első példa, de meg kell hagyni, hogy egészen egyedi atmoszférát varázsol az olvasó elméjébe. Még arra is volt gondja, hogy pár szállal a Percy Jackson és az Olimposziakhoz is kösse Az elveszett hőst néhány veszélyesnek minősített helyszínnel; sőt nem egy esemény mélyebb értelmet nyer.
Ennek is köszönhetően mindvégig kérdések cikáznak a fejünkben, Percy hollétét túlmenően. Az író ügyelt arra, hogy éppen csak annyira lebbentse fel vagy lebegtesse meg a fátylat, hogy a kíváncsi és feszült idegek lecsillapodjanak, hogy aztán egy-egy csavarral még több megválaszolásra váló körülmény merüljön fel. Riordan tehát ügyesen egyensúlyoz az információ felfedése és visszatartása terén.
Az elveszett hős jó eredménnyel vizsgázott le, mert hibát nem igazán lehet találni, maximum nagyítóval tüzetesen keresve. Megvan az esélye, hogy túlszárnyalja Percy Jackson kalandjait, ami nemcsak a csavaros és összetett történetvezetésnek köszönhető, hanem annak is, hogy az egyes fejezetek jobban, személyre szabottabban
