A harc alapvető eleme a fantasynak, s sokak véleménye szerint, minél nagyobb szabású, annál jobb. Peter V. Brett nagyban gondolkodott: démonokat küldött a szerencsétlen emberiség ellen, akik száma csupán néhány száznyira fogyatkoztak. Az ötrészes Démon-ciklus második kötetében kiderül, mire is mennek velük a túlélők, minek után a mágikus rovásoknak hála, ismét felcsillant a remény. Ám, mint ahogy az kiderül, mi, emberek, még néhány százan sem vagyunk képesek egyetérteni – még egy valódi válsághelyzet idején sem.
Az egy dolog, hogy megvan a fegyver, amivel vissza lehet vágni azoknak a fránya emberevő szörnyetegnek, de a győzelemhez még valami szükségeltetik – egység, amelyben a mondás szerint az erő rejlik. Azt hihetnénk, hogy az emberek egyesítése a feladat könnyebbik része, azonban ez akkor lenne így, ha nem lennének két táborra oszolva. Az ok egyetlen szóval megfogalmazható: véleménykülönbség. Ugyanis ketten is versenyben vannak a legendás Szabadító címéért és posztjáért: a Rovásember és Ahmann Jardir. A helyzetet tetézi, hogy ők ketten egykoron barátok voltak, s most a sors úgy hozta, hogy ellentétes oldalakon állnak.
A Démon-ciklus folytatása a karakter-kidolgozást tekintve eltér A Rovásembertől. Míg utóbbiban Arlant, Leeshát és Rojert lassanként és váltakozva ismerhettünk meg, addig a második rész a már szintén ismert Ahmann Jardirral, az ő történetével és a Kráziában történtekkel foglalkozik a könyv terjedelmének kb. egynegyedéig. Ez akár elegendő okot adhat a fanyalgásra, hogy ilyen sokat kell várakozni az említett három szereplőig, viszont az olvasó így még nagyobb megelégedéssel nyugtázhatja ennek bekövetkeztét.
Az írónak viszont szándéka van ezzel: egyrészt a hősökön kívül mások is megérdemlik a figyelmet. Jardir gyerekkorával és feleségével kapcsolatos visszatekintés következtében felborul az olvasó Jardirról alkotott képe: karaktere szimpatikusabbá válik, így pedig lehet dilemmázni, hogy ő most tulajdonképpen akkor egy kedvelhető rossz- vagy egy félresiklott jófiú? Másrészt pedig ezáltal jobban feltárul annak a civilizációnak a kultúrája és politikai-társadalmi vallásos szerkezete, amely a démonok elleni küzdelemre és a legjobb harcosok utódnemzésére épül.
Ezzel a fajta történetvezetéssel egyébként sokat hozzá lehet adni bármely regényhez, azonban óvatosan és jól kell tudni bánni az idődimenziók kezelésével. Brett e téren kevésbé jeleskedik: gyengén kezeli a jelen-múlt síkot, s csak zavart kelt az olvasó fejében, akinek így időnként sikerül is elvesztenie a történet fonalát. Ezúttal annak rendje és módja mélyebb és újabb rétegek tárulnak fel: új varázslatokat kreálnak és találnak, eddig ismeretlen démonok jelennek meg, amelyek közül akad egy nagyon veszélyes, a többi fölött hatalmat gyakorló faj. Ezek a lények képesek emberként gondolkodni és érvelni, valamint kinézni is, így nem kis és kevés bonyodalmat okoznak. Azonban elkövette azt a baklövést, hogy a félelmetes démonokat veszett pudlikká változtatta, aminek köszönhetően az első részre jellemző tapintható félelemnek nyoma veszett.
Összességében A sivatag lándzsája egyáltalán nem egy rossz könyv, még a szépséghibáival együttvéve sem: az első részben lehengerlő humor és leleményesség itt is megtalálható, és a cselekményre sem lehet egy panasz sem, egyedül a kicsit nehezen követhető szerkezetre, valamint a „hangulati ingadozásra” – csalódást azonban biztosan nem okozhat.
