Közhely, de igaz: a társadalmi-politikai problémák, viták, a demokrácia sérülései, az önkény mindig segítenek a színháznak. Mármint akaratuk ellenére: nem szponzoráció, hanem téma formájában teszik ezt. Amint arra az ismert és tapasztalt színikritikus, Koltai Tamás nemrég megjelent, a 2010-2014 közötti magyar (színházi) világot recenzióin, kritikáin keresztül bemutató kötete is rávilágít, a jó színház nem csupán lenyomata, de olykor egyenes, olykor karcos, olykor tejüveges, olykor pedig görbe tükre az országnak, társadalomnak, életnek.
A barátaim sokszor mosolyognak azon, hogy a szenvedélyem a színház. Holott a magyarországi és határon túli magyar nyelvű színházi élet színessége, több intézmény nyitottsága és érzékenysége még úgy is garantálja ezt a jelenlegi színházi virágkort, hogy egyébként az átpolitizált szakma, a folyamatos, sokszor személyeskedésig fajuló viták és a szemmel láthatóan egyensúlytalan érdekérvényesítő képesség enyhén szólva sem jelentenek ideális környezetet. Mindezek ellenére kiváló és sokatmondó előadások is születtek a közelmúltban, Koltai Tamás legtöbb kritikája pedig nem csak magát a művet, de publicisztikaként annak tágabb kontextusát is elemzi, értelmezi és véleményezi.
Más kérdés azonban, hogy – és ez állandó vita tárgya –, a kritika mennyire alkalmas arra, hogy lenyomatát képezze annak a műnek, amiről született. Hogy önmagában is érvényes munka, vagy csak kiegészítője a saját tárgyának. Esetleg előzetes ajánló/iránytű, avagy az utólagos eligazodást segíti? És egyáltalán: kinek szól a kritika? Az alkotónak? A szakmának? Vagy a nagyközönségnek?
Gyakorló kritikusként (vagy legalábbis kritikára hajazó írásokat publikáló újságíróként) ezekre a kérdésekre sokszor én magam sem tudom a választ – nyilván a mű és a cél is meghatározza a konkrét kritika jellegét. És bár olykor Koltai Tamás kritikáinak egyike-másika is nehezen értelmezhető az előadás ismerete nélkül, az összes, a könyvbe bekerült recenzió egymás mellé állítva mégis eléri célját, azaz nem csupán az egyes előadások kerülnek bemutatásra, de a kritikák finom hálóként az egész szakmáról (és ami az olvasóknak fontosabb, a társadalomról) is kirajzolják a maguk körképét.
Ebben persze az éra során született előadások (jók és rosszak egyaránt) is nagy segítségére vannak Koltai Tamásnak. Hiszen a cikkünk bevezetőjében már említett körülmények nélkül aligha születtek volna olyan remekművek (vagy épp egyenesen legendássá vált előadások), mint a Titkaink, a Csillagos ég…,, a Revizor, a Tündöklő középszer, az Illaberek vagy a Mephisto. Nem csak a világot mutatják be nekünk – de önmagunkat is önmagunknak.
Tanulság: járjunk színházba.
Dicsuk Dániel
