A gyermektelen szülők az árvákat örökbe szokták fogadni, utóbbiaknak pedig az az egyetlen vágyálma, hogy szerető családra és otthonra leljenek – gondolják sokan; Jennifer A. Nielsen azonban erről egészen másképp vélekedik a Hatalom című trilógiájában, amelyben mindkét félnek egészen más motivációkat szán.
E nem szokványos csavar már önmagába figyelemre és érdeklődésre adhat okot, de a jó történetez nem elég, illetve azt könnyen elrontható és tévútra terelhető – számos rózsaszínben és szirupban úszó példát említhetnénk, amelyekben alapvetően lett volna potenciál a koncepciót illetően. Az írónő azonban sikerrel vette az akadályokat, s nem ragadt le ezen a szinten, noha az eladhatóság érdekében nem is kerülhette meg teljesen.
Létezik egy Carthya nevű királyság, amelyben élnek gyerekek szülő nélkül – ebben semmi különös nincsen természetesen. Az már érdekesebb és égetőbb, hogy politikailag bizonytalan és zűrzavaros idők járnak, mert a király, királynő és koronaherceg nélkül maradt Carthya egyenesen halad a polgárháború felé. A helyzetet nyilván sokan ki akarják használni a maguk javára – így van ezzel az udvari nemes Conner is. Miként kapcsolódik ez a három tény egymáshoz? Egészen egyszerűen úgy, hogy a férfi négy árvát képez ki, akik közül a szerencsést a trónra juttatja mint a király csodával határos módon előkerült fia, Jaron.
Csakhogy a feladat valójában mégsem annyira szerencsés, ugyanis akik veszítenek, az az életükkel fizetnek, továbbá mindenkinek megvan a maga jól felfogott érdeke. Nehezíti a pályát, hogy Conner birtokáig, ahol a „hercegképzés” folyik, valamint a trónig az út pedig hazugságokkal és árulásokkal van kikövezve. Az egyik árva, Sage szemén keresztül megismert történet eleinte nem ad túl sok okot a bizakodásra: egyrészt mert lassan indul be, másrészt nagyrészt Conner kastélyában játszódik a cselekmény, ami nem túl változatos. Azonban ez csak álca, ugyanis Nielsen más utat választott: nem szédíti el az olvasót pörgő eseményekkel, hanem egy a manipuláció és cselszövés köré épített lassabb tempójú puzzle-partira hívja. Ez kicsit rizikósabb, de jóval jövedelmezőbb út, csak jól kell csinálni, és az írónő ügyesen is bánik az intrikaszálak szövögetésével és összegabalyításával.
A könyv különlegességét a történeten kívül Sage karaktere adja. Nem lehet nem szimpatizálni vele, még ha hazug és tolvaj is. Mert ezeken kívül vág az esze, ismeri gyengeségeit, hamar felméri tettei következményeit, nem szegi meg ígéreteit, szíván viseli az elnyomottak-elesettek sorsát, és még ha öl is, csakis önvédelemből. Mindössze tizenöt éves, azonban simán „feltagadhatna” öt-tíz évet személyiségéből adódóan. Hányattatott sorsa, aggodalmai, elkövetett és megbánt hibái dacára azonban egy percet sem tölt nyavalygással, búslakodással – túl kell élnie, így cselekszik.
Conner pedig hamisítatlan gonosz: eszelős, hazudik, mint a vízfolyás, nem riad vissza semmilyen eszköztől, és az empátia, emberség, megbánás leghalványabb jele sem lelhető fel benne. Igazi romlott ember, a három fiú életének kioltását hazafiasságként fogja fel, és vágya a bölcs királyi tanácsadói szerep. S hogy hol a romantika? Természetes az egyik szereplője Sage, s nem elég bonyodalmas a helyzet, ha a másik oldalon csak egyvalaki áll. Tehát két női alak kerül képbe: egyikük egy szolgáló, míg másikuk a leendő királynak szánt hercegnő (akinek szíve egyébként a koronahercegé). Adva volt a lehetőség, hogy ebből szerelmi háromszöget formáljon a szerző, de szerencsére nem élt vele (a történet szempontjából eleve még korai lett volna egy ilyen lépést megtenni).
A hamis herceg magasra tette a lécet kezdetnek, de korai lenne még elbízni magunkat a Hatalom-trilógia folytatásával kapcsolatban, mindenesetre tény, hogy egy ilyen erős indítás nem rossz előjel. A regény rácáfol a fantasyban mostanában népszerű mainstream keltette előzetes a várakozásokra, hiszen nem egy könnyed, nyálas, tartalmatlan történetet rejtenek a lapok, melyek éppen ezért senkinek nincs oka megriadni a történettől.
