Ki ne gondolkodott volna már el azon, hogy mi lenne, ha eljönne a világvége? Különösen akkor, amikor potenciálisan becsapódó aszteroidáról szólnak a hírek, vagy amikor különféle elméletek időnként szárnyra kapnak, mint például a maja jóslat, amely végül nem igazolódott be. Ben H. Winters viszont ezen, pontosabban az előbbi forgatókönyvön fantáziál a Gyilkosság világvége előtt című regényében, amely Az utolsó nyomozó-trilógia első része. A cím beszédes, hiszen utal a kettős műfajiságra: az alapvetően krimijellegű sztorit apokaliptikus sci-fi színezi.
Egy ilyen elkerülhetetlen katasztrófa esetén általában két dolgot tehet az ember: vagy kiélvezi az utolsó napokat, buzgón pipálva a bakancslistán szereplő tételeket, vagy önként véget vet életének, mert nem bírja elviselni a szörnyűség súlyát. Utóbbinak köszönhetően az öngyilkosságok száma rekordot is dönt a főhős, Hank Palace városában. Aki egyébként nem illik bele egyik fentebb említett kategóriába sem, hanem egy harmadik utat választott, ugyanis a hátralévő időt nem magának, hanem munkájának szenteli – elég jó esélyekkel is indulna a földkerekség legelkötelezettebb nyomozója címért. Nem mellesleg fiatal kora és tapasztalatlansága ellenére viszonylag gyorsan halad felfelé a ranglétrán, aminek oka, hogy legtöbb nyomozó sorra hagyja ott állását (bár ez a kicsit torz siker aligha boldogítana bárkit is, ha mindössze csak fél évig élvezheti ki). Hank tehát képtelen kibújni bőréből még a biztosan közelgő világvége ellenére sem, és hallgatva kivizsgál egy öngyilkosságot, mert ösztönei azt súgják, ez csak a látszat.
A főszereplő magatartása visszás benyomást kelt: nyomozása értelmetlennek tűnik a civilizáció pusztulásának közepette. Pedig nem céltalan: számára ez jelenti a rendet a káoszban, próbálva visszaállítani a világ egy aprócska szegletét a normál kerékvágásba. Így betekintést nyerhetünk a szokásos és esetleg már ismerős hatósági eljárásendbe, de egyáltalán nem szokványos körülmények között.
Winters a történetet jól felépített rejtélyekre alapozta, az olvasókkal pedig tűrhetően játszik, a legtöbb nyomot kijátszva, ennek ellenére ugyanakkor meglepetéseket okozva a következtetéseivel. A rejtélyek azonban csak a keretét adják egy sokkal átfogóbb kérdéskörnek: Henry pszichológiája és az emberi törekvés, igyekezet képviseli módja jelenik meg, amelyek mind üresnek tűnnek a halál árnyékában. A cselekmény fokozatosan válik tompává, ahogyan Henry egyre kétségbeesetten próbál válaszokat találni, még mielőtt túl késő.
A Gyilkosság világvége előtt érdekes párosítással két műfajt üt egy csapásra, így egyrészt szélesebb rétegeket tud megszólítani, másrészt jóval több izgalmat is tartogat. Ennél a regény többet és tartalmasabbat nyújt az élet értékével, civilizációval és pusztulással kapcsolatos morális-filozófiai mondanivalóinak köszönhetően, amelyeket Ben H. Winters nem próbál szája rágni. Ha valakit a remek történet nem győzött volna meg, akkor két nyomós érv még felsorakoztatható: a szerző díjat nyert, és könyve az Amazon top 100-as listájára is felkerült
