A sok-sok nehézséggel teli, de végül happy enddel végződő történetekre legyintve és lemondóan szoktunk reagálni: ilyen csak a mesében létezik. Ennek a negatív állításnak Seabiscuit az ékes cáfolata, aki embereket megszégyenítő módon futott be óriási karriert. Az már sejthető ez és a név alapján, hogy nem emberről van szó, de annyit előrebocsátunk, hogy sportban jeleskedett az illető. De mégis kicsoda lehetett az, aki nagyobb terjedelmet foglalt el az újságban még Hitlernél, Mussolininál vagy Rooseveltnél is? Eláruljuk: ő egy legendává és jelképpé avanzsálódott ló, akinek küzdelmes, ugyanakkor csodálatos és példás sikersztorijába Laura Hillenbrand avat be.
Seabiscuit a sporttörténelem egy legnépszerűbb és -felvillanyozóbb attrakciója, s a világon az egyedüli legnagyobb „sajtóhírgyáros” volt 1938-ban, ami elég figyelemre méltónak számított a világháború kitörésének derekán. Sikere komplett meglepetésnek számított a versenyszakmában, amely azonnal leírta a görbelábú lovat. Ám az állat úgy döntött, maga írja meg meséjét, amelynek három nagyon fontos szereplője van, akik sikerre juttatták: a tulajdonosa, a trénere és a zsokéja.
Charles Howard addig kereste kenyerét kerékpárjavítóként, mígnem szakmát váltott, s kereskedőként bemutatta az autót Amerika nyugati államaiban, ami által szinte egyik napról a másikra milliomossá vált. Újonnan vásárolt versenylovai mellé trénert keresett – így került kapcsolatba Tom Smith-szel, a coloradói síkságok a rejtélyes musztángszelídítővel, aki unszolására Howard megvette Seabiscuitet. A ló zsokéja Red Pollard lett, egy fél szemére vak, félig rokkant, s emiatt megbukott bokszoló.
Négy év alatt ezek a valószínűtlen partnerek túléltek egy rendkívüli balszerencse-szériát, összeesküvést és egy súlyos sérülést, mialatt Seabiscuitet amerikai versenyikonná változtatták. Ugyanis nem vicc, a ló veszélyes és rizikós vállalkozásnak számított mindannyiuk részéről: az állat ugyanis fizikailag és lelkileg-mentálisan egyaránt nem ütötte meg a mércét, így rendesen feladta a leckét.
Hillenbrand alaposan beleásta magát a témába, s igyekezett minden részletet továbbadni az olvasóknak. Ennek ellenére műve azonban mégsem tankönyvszerűen unalmas és száraz. Ez a stílusnak tudható be: a szókészlet gazdag és kifejező, de nem átesve a ló túloldalára, nem túldíszített vagy erőltetett, mesterkélt. A műnek ez kölcsönzi a regényjelleget és mélységet, amelyek kiemelik kategóriájából. Nem csoda, ha bizonyos részeket újraolvas az olvasó.
A másik ok, amiért említésre méltó a könyv, az a szerző részletes és lelkiismeretes kutatómunkája, valamint az a képessége, ahogyan az eseményeket történelmi kontextusba helyezi. A Vágta nemcsak Seabiscuitről szól, hanem sokkal többről: emberségről, versenyzésről, illetve arról, mit jelentettek ezek az 1930-as években, Amerikában. Meglepő, mi minden megtudható – például az elképesztő nehézségekről, amelyeket a zsokék a sport iránti rajongásukból hajlandók elviselni, vagy a „színfalak” mögötti világról. Hillenbrand mindezeket életre kelti, s képes beavatni bárkit, függetlenül attól, hogy valaha érdeklődött-e a lóverseny iránt.
A Vágta élménydús olvasmánynak bizonyulhat széles rétegek számára. Ajánlott mindazoknak, akik érdeklődnek a lovak iránt, azt gondolják, hogy a zsokéknak egyszerű a dolguk, az amerikai történelem felé kacsintgatnak. Laura Hillenbrand könyve meglepetés, mert rákontráz az általános vélekedésre, miszerint a nem fikción alapuló könyvek unalmasak. Műve számos érdekességet és izgalmat tartogat, ám ezeken kívül igényes írásmódja miatt is érdemes lehet elolvasni.
