Napjainkban a tudomány rohamléptekben fejlődik, s ma már sok olyan dolog létezik, valamint lehetséges, amiről korábban elképzelése sem volt az emberiségnek. A legérdekesebb- és aktuálisabb témák egyike a számítógépekben vagy a mesterséges intelligenciában rejlő, új dimenziókat feltáró lehetőségek, melyek minden bizonnyal teljesen új pályára állítják majd a világot.
Nagy dobás lenne még az időutazás, amely egyelőre lehetetlen – de ki tudja, hogy pár száz év múlva hová fejlődik a tudomány. Mindenesetre Karen Akin képzeletben már itt tart: az Időhurok-sorozatában a mindennapok természetes tartozékát jelenti az időutazás.
Mégpedig olyannyira, hogy az iskolában az oktatás szerves részét képezi. Míg ma jobbára terepmunka és kísérletek keretében tehetünk szert gyakorlati tapasztalatra, addig a történet diákjainak jóformán bevetéseket kell teljesíteniük egy-egy tantárgyhoz kapcsolódóan. Bree Bennisre is ez a feladat vár: a 21. századba kell látogatást tennie. Csakhogy számításait keresztül húzza a balszerencse: a küldetést elbénázza, mégpedig annyira, hogy már nemcsak az időutazás tárgya múlik rajta, hanem az ösztöndíja is. Mivel sikerül ezt „kiérdemelnie”? Csak úgy véletlenül túszul ejt egy fiút.
A bajt a tizenhat éves lány még tovább tetézi azzal, hogy titokban visszaoson az időben azért, hogy titoktartásra kérje Finnt. Az időt viszont elbaltázza, s három évvel későbbre megy vissza Bree, mint kellene. Ekkor Finn úgy hiszi, hogy ők ketten szerelmesek – na és itt jön a csavar: Bree későbbi „kiadása” van a képben, aki Finnt már nem találja annyira fájdalmasan idegesítőnek.
Ebből a Bree ezen a ponton egyetlen kiútként azt látja, ha magával viszi a 23. századba a fiút, ám fogalma sincsen még arról, hogy ezzel a lépéssel még tovább ront az amúgy sem rózsás helyzeten. Ugyanis ezután sorozatos balesetek érik az időutazókat az iskolában, amelyekről egyáltalán nem tűnnek puszta véletleneknek. Ahogyan Bree és Finn összerakja a képet, a nyomok elvezetnek a felelős személyhez. S mikor a hozzá legközelebb állók is veszélybe kerülnek, akkor jön rá Bree, milyen súlyos a helyzet: a tettes bármire képes, hogy mindenkoron megállítsa őt – a jelenben, a múltban és a jövőben egyaránt.
A történet a látszat ellenére egyáltalán nem bonyolult; a szerző nem kockáztatott tudományos vagy áltudományos elméletek felállításával. Ez nem feltétlen baj, hiszen az időutazás tág teret ad a mozgásra, s rugalmasan alakítható, így bármi kihozható belőle – mint például ez esetben egy romantikával megédesített könnyedebb sci-fi. Ezt támasztja alá az iskolai környezetbe ágyazott történet, valamint ennek megfelelően a tinédzserkorú főszereplő is. Viszont kisebb-nagyobb logikai bukfencek így is felfedezhetők a felépített világban, ami kissé zavarossá teszi sajnos a sztori középpontjában álló rejtélyt is, hiszen az a kitalált világra épül, illetve azon belül értelmezendő.
Ugyanakkor kiválóan lehet szórakozni a humoros narrációnak köszönhetően. Forrása Bree vicces személyisége, aki, ha teheti, mindig mond valami nevetségeset. Nála ez egyébként egyfajta fegyver is, amellyel a gyengeségeit és önmagával kapcsolatos kétségeit igyekszik elkendőzni, ellensúlyozni, ami hitelesebbé és könnyen megszerethetővé teszi karakterét. A „se veled, se nélküled” románccal is igyekezett Akin emelni az élvezhetőség fényén, így aki kedveli ezt a fajta huzavonát, nem fog csalódni. Összességében az Időhurok első része korrektre sikeredett, amelynek említett szépséghibái elnézhetők, hiszen nem egy elgondolkodtató, komolyabb hangvételű műről van szó. Tehát ha figyelmen kívül hagyjuk ezeket, akkor kellemes kikapcsolódást tud gyújtani a regény, annál is inkább, mert azokon a területeken domborít, amelyek ezt is hivatottak szolgálni.
