Biztosan bárkivel megesett, hogy nem hittek neki, pedig tudta mit beszél, ráadásul volt róla tapasztalata, meggyőződése. Aztán egy idő után önmagában is elkezd kételkedni, hiszen ha mindenki ellene van, akkor talán mégis nekik van igazuk – és működésbe lép az a csodálatos nyájhatás.
Ethan Burke pont ebben a cipőben jár: kívülről csöppent a Wayward Pines nevű kisvárosba, ám a helyiek nem hisznek neki. Blake Crouch A pokol kapujában részben eloszlatja a sorozatindító Wayward Pinesban keletkezett ködöt, de helyükbe gomolyfelhőket küld. Hogy a trilógia végére kitör-e a vihar, az az utolsó rész zenéje lesz.
Visszatérünk a mindössze 461 lelket számláló Wayward Pinesba – persze a helységet a főhős, Ethan Burke velünk, olvasókkal ellentétben nem hagyta el. A hegy lábánál, a festményi szépségű, idillikus környezetben a kisváros gyakorlatilag felér az Éden modernkori változatával – annak, aki hajlandó szemet hunyni az olyan szépséghibákon, mint az elektromos kerítés, 24/7 fürkésző orvlövészek vagy a minden szót és mozdulatot könyörtelenül rögzítő megfigyelőrendszer felett. Megvizsgálva az erdőt, már sokkal inkább hasonlít a paradicsom megtévesztő gúnyáját öltött pokolra.
De ami még ennél is szebb, hogy a lakosok közül senkinek halvány fogalma sincsen, hogyan került oda. Sőt az egész életük jóformán egy előre megírt forgatókönyvként zajlik, a döntés legkisebb lehetősége nélkül: el van rendelve a munkahelyük, a házastársuk, az életmódjuk. Ilyen keretek közt aztán szabadjára engedik a fantáziájukat (az isten állatkertje amúgy is népes): egyesek szerint mind halottak, míg mások vallják, hogy egy kísérlet foglyai. A szabadulás álmaik netovábbja, mindenki erre vágyik legbelül, de aki valóban meg is próbálja, félelmetes következményekkel kénytelen szembesülni.
A könyv eleinte nem dúskál az akciókban, de aztán később beindulnak az események. A cselekmény, bár kevésbé fejet kapkodós, de azért olyan csapásirányt vesz, hogy garantáltan az olvasó kezéhez tapad a könyv. Ez azért is jó hír, mert a trilógiákkal nem egyszer megesik, hogy a középső „testvér” kilóg a sorból, és szerepe a töltelékrészre és a rókabőr lehúzására korlátozódik. A pokol kapuja épp ellenkezőleg: nagyon is sokat ad a „nagytestvérhez”. Ugyanis nem nagyon tudni, mire lehet számítani!
A történet újabb dimenzióba ér: mélyebbre ásunk Wayward Pines miliőjében. Míg az első részben a főhőst ismertük meg közelebbről, addig ezúttal a gonoszra vetül a rivaldafény. Nagyobb szerepet kapnak a különféle és nem csekély számú karakterek, s így a jellemformálás is; továbbá előretekintő epizódok teszik még mozgalmasabbá és izgalmasabbá a történetet. A trilógiából egyébként tévésorozat is készült. Akik rákaptak az ízére, azok bátran fogyasszák a másabb, és értelemszerűen irodalmibb formában is; nem lesz kevesebb lúdbőrzés-élményben részük. Az írónak kellően sikerült ezúttal is felborzolni a kedélyeket, hogy kiéheztesse a befejezésre.
