A jó thiller egyik ismérve talán az, hogy képes az orránál fogva vezetni az olvasót: elhiteti vele, hogy a kezében a gyeplő, ő irányít, s tudja-sejti, ami a szereplők elől még rejtve van – de mindez csak illúzió, hiszen az író mindig legalább egy lépéssel előtte jár. Ez a leírás illik Blake Crouch-ra is, mert pontosan ezt műveli a Wayward Pines-trilógiában.
Az azonos címet viselő első részben már rengeteg összekuszáló csavart visz a történetbe, amelyek után nemcsak a fejünket kapkodjuk, de – jó értelemben véve – hüledezve, értetlenül is állunk.
Ennek legfőbb oka a műfaji keveredés: egyszerre van benne krimi, horror, sci-fi, misztikum – kérdés, hogy ebből a sokszínűségből ugyan kisül-e bármi fogyasztható. A válasz pedig: igen. Ugyanis Crouch-nak egyrészt sikerült egy ütős sztoriba beleültetnie mindezeket, másrészt erre stílusában is ráerősít. A barokk körmondatokban fogalmazás és hosszas leírások helyett lényegre törést követve tőmondatokkal operál, és ez az egyszerű, látszólag szegényes nyelvezet (elsőre) sokakat zavarhat. Azonban hozzá lehet szokni, valamint a kevesebb néha több, s valamiért itt ez nagyon is jól működik ebben az elmezavarodott világban.
Na, de ideje a forró kása kerülgetését befejezni, essék pár szó magáról a történetről is. A főszerepben Ethan Burke különleges ügynök van, aki Wayward Pines-ba eltűnt két társát érkezik felkutatni. Ám még mielőtt az érdemi munkát megkezdhetné, az idahói kisváros szélén baleset éri. Kisebb agykárosodást szenved, de az orvosi utasítás ellenére mégis elhagyja a kórházat.
Családjával sem tud kapcsolatba lépni, sőt, személyazonosságát sem sikerül igazolnia, mert holmija egész egyszerűen kámforrá vált, így nem hisznek neki. Baljós érzete nem hagy alább, s más furcsasággal is találkozik (például a várost kerítés veszi körül), s lassan már saját épelméjűségében kezd el kételkedni. A szituációt azonban lehet tovább tetézni: pontot az i-re az egyik eltűnt ügynök holttestének megtalálása teszi fel. Ekkor lesz a napnál is világosabb Ethan számára, hogy veszélyben az élete.
Jól látható, hogy A Wayward Pines cselekménye sűrű és komor, mely feszes és gyors, de biztos tempóban halad előre. A szerző folyamatosan hinti el a bizarr információmorzsákat, melyek csak a végére állnak össze egésszé. A kétely mindeközben pedig egy pillanatra sem lankad, sőt, egyre csak fokozódik – ez hajtja előre az olvasót lapról lapra. Annyira bizarr, hogy az már addiktívvá tesz. Kell hozzá idegzet, de akinek van, az semmiképp se szalassza el Crouch trilógiáját.
