Az Erik Axl Sund álnéven alkotó svéd szerzőpáros sorozata második részében is képes volt fenntartani a Victoria Bergman trilógia első részére, a Bomlásra jellemző színvonalat, sőt egyrészt továbbfejtette az ott megkezdett szálakat, másrészt részben figyelemelterelésből, részben tovább-bonyolításból újakat is elindított. A Bomlás nem több és nem kevesebb, mint egy nívós, egybefüggő krimisorozat középső része – e szerepében pedig kifejezetten izgalmas is.
Úgyhogy kezdjük is a hibákkal. Viccet félretéve, problémát továbbra is csak egyet tudok kiemelni: a mellékszereplők személyisége épp olyan vázlatos, mint az első kötetben is tapasztalható volt. Ezt részben ellensúlyozza, részben azonban fel is nagyítja az a tény, hogy ahogy egyre jobban megismerjük a két (plusz egy) női főszereplőt, az ő személyiségük úgy válik egyre komplexebbé, részletesebbé és, az írók tehetségét is igazolva, emberibbé – legalábbis a mi szemünkben mindenképp.
A könyvnek egyszerre erénye és hibája az, hogy nagyon szervesen kötődik az első részhez, a Bomláshoz. Ez nem von le semmit az Éhség színvonalából, ugyanakkor nehéz elvonatkoztatni attól, hogy a „nagy csattanót” csupán a harmadik kötetben várjuk majd. A Birodalom visszavág óta nem találkoztam olyan középső résszel, mely egy trilógia csúcsává lett volna képes válni – az Éhség is jórészt csak egy átkötőregény marad, annak azonban kétségtelenül jól sikerült.
Ugyanis mit várunk el egy középső történetrésztől? Alapvetően két dolgot. Egyrészt folytassa a nyitó kötetben megkezdett munkát és építse fel a később érkező igazi lezárást (nem ismerem a harmadik rész cselekményét, nem tudom, ott várhatunk-e bármi ilyesmire, de tegyük fel, hogy igen), mindeközben pedig a maga önállóságában is szolgáljon izgalommal az olvasók számára. És ez annál is fokozottabban igaz, hiszen krimiről beszélünk, márpedig a legtöbben alighanem folyamatosan akarnak borzongani és gondolkodni.
Maga az Éhség egyébként jellegében eléggé hasonlít a Bomláshoz, sok újat nem szeretnék róla mondani (én is megtartanám mondanivalómat és puskaporomat a fináléig). A lényeg azonban alighanem az, hogy megőrizte a Bomlás színvonalát, sikerült tovább emelnie a leírt sorozatgyilkosság jelentőségét, ráadásul mindezek mellett azért vannak benne olyan apróbb csavarok és fordulatok, melyek révén nem csak a harmadik részt várjuk, de magát az Éhséget is szívesen olvashatjuk.
