William Gibson A periféria című regénye egyszerre vált érdekes, a virtuális időutazás különböző idősíkokra gyakorolt hatását boncolgató sci-fivé, valamint a különböző globális aktuálpolitikai és társadalmi kérdések jövőbeli eszkalálódásának veszélyére a figyelmet a maga sajátos módján felhívó történetté. Drogkereskedelem, drónok, 3D-nyomtatás, kilátástalanság, előítéletek – és persze az anyagi különbségek ezer árnyalata okozzák a regény közvetlen (és főleg a háttérben játszódó vagy játszódott közvetett) konfliktusait. Mindez pedig az utóbbi év egyik legjobbjává emeli Gibson regényét – legalábbis az általam olvasottak közül.
Első találkozásom volt William Gibsonnal A periféria című tudományos-fantasztikus regénye, de aligha az utolsó. Mondom ezt még úgy is, hogy ha a téren és időn át teljesen kiszámíthatatlanul ugráló történetű könyv az utóbbi hónapok egyik legnehezebben emészthető olvasási élményét nyújtotta nekem (könyvrecenzensként azért nem túl hatékony, ha a megszokottnál több időmet köti le egy-egy mű) – de, bár még mindig kavarognak a gondolatok a fejemben, azt kell mondjam: megérte.
Ráadásul meglepő módon ezúttal nem a sci-fi tudományos vonala jelentette számomra az úgymond nehézséget, hanem maga a cselekmény. Két különböző idősíkban járunk (egyik a közeljövő, másik a hét évtizeddel az első síkot követő London), és a két főszereplő élete mégis összeér, és utána különös módon hat is egymásra. Ezt most nem bontanám ki jobban, már így kis kezd pirulni az arcom az esetleges túlszpojlerezéstől, bár ennyi talán még a fülszövegből is kikövetkeztethető.
Ugyanakkor számomra A periféria nem elsősorban az időutazás kérdésének feszegetése miatt vált érdekes és magával ragadó regénnyé – ezt a témát számos szerző számtalan műve dolgozta már fel, és nagyon ritkán tudnak újat mondani. Sokkal inkább a társadalmi kirekesztettség, leszakadás a kilátástalanság azok a témák melyek Gibson regényét különlegessé teszik és kiragadják a sci-fik tömegének tengeréből. (A néminemű politikai machináció és miegymás önmagában szintén nem emelné ki a regényt, szépen a történetbe illesztve azonban jól működik – még ha kicsit életszerűtlen is.)
Mindemellett A periféria érezhetően profi munka is, a szó minden értelmében. Sok fiatal szerzőn érezhetjük azt, hogy a kétségtelen kreativitás mellett még nincs meg a megfelelő rutinjuk ahhoz, hogy igazán sikeres regényeket írjanak, az idősebb korosztály pedig sokszor nem tud annyira megújulni, mint amennyire ezt a műfaj megkívánná. A már a nyugdíjkorhatár környékén járó Gibson esetében azonban mindkét faktor egyértelműen teljesül.
