Az elsőkönyves magyar író, Csurgó Csaba legalábbis ezt csinálta nemrég megjelent regényében, a horror és a sci-fi/fantasy határterületén mozgó Kukoriczában: a saját nézőpontja alapján aktualizálta Petőfi Sándor örökifjú elbeszélő költeményét, egy disztópikus magyar valóságba – elnyomó hatalom, mézédes felszín, olykor véresen túlzó kegyetlenség – költöztetve annak főhősét, az árvaházból nemrég kikerült Kukoricza Jancsit.
A János vitéz örökérvényűségét (és persze Petőfi zsenijét) mi sem mutatja jobban, mint hogy több mint másfél évszázaddal a mű keletkezését követően sorra születnek róla a kortárs újraértelmezések. Gondoljunk csak például arra, hogy az elmúlt hat évben háromszor is bemutatták egy-egy új változatát a budapesti Nemzeti Színházban. Bár Vidnyánszky Attila semmit se kezdett rendezőként vele, Alföldi Róbert bemutatójából például parlamenti vita is lett. Mohácsi János és István Egyszer élünk avagy a tenger azon túl tűnik semmiségbe című János vitéz parafrázisa pedig egyszerűen zseniális – ők a Gulag drámáját fonták egybe Petőfi történetével.
Csurgó Csaba más utat választott regényében. Bár az eredeti cselekmény vezetéséhez valamennyire hű maradt, története a jövőbeli (vagy inkább fikcióbeli) Budapesten játszódik, egyébként valós helyszíneken (Állatkert, Margitsziget, stb.). Csurgó Kukoriczájának Budapestje és Magyarországa királyság, a rosszabbik fajtából. Mondjuk a lakosság nem panaszkodhat – ezt pedig értse mindenki úgy, ahogy akarja.
Kukoricza Jancsi pedig egy ideáltipikus hős, csak a tizenkilencedik századi, a világ (és a túlvilág) színe előtt a magyar nemzetet képviselő kiváló parasztgyerek helyett ezúttal egy helyzetcsinálta forradalmárt látunk, aki a saját bőrén tapasztaltak hatására látja meg a rendszer rejtett árnyoldalait, és kezd harcolni ellenük. Hát igen, mikor milyen hőstípusokra van szükség, ugyebár…
Őszinte leszek: a Kukoricza két okból nem hódított meg engem. Egyrészt a horrorisztikus vonású könyvek távolabb állnak tőlem (ezúttal ráadásul céltalannak érzem alkalmazásukat), másrészt a karakterek egy része nem volt kellően árnyalt – főleg a „rosszfiúké –lányoké”, márpedig egy diktatúra elleni forradalomról szóló, egyébként terjedelmes regény esetében szerintem alapelvárás, hogy a hatalmat fenntartókról is kellően sok szó essen, a „másik fél” motivációjának megértése céljából.
Ettől függetlenül magával az ötlettel csak egyetérteni tudok. A magyar irodalom remekeit nem szabad csupán múzeumi darabként, önmagában megőriznünk és hibernálnunk – az élő irodalomnak az ilyen parafrázisok éppúgy részei, mint a kortárs drámák. És hogy ezúttal a műfaj sci-fi/fantasy? Azért ez se meghökkentőbb, mint Petőfi idejében az elbeszélő költemény volt.
