A teljes élethez, jó lenne két lábon állni!
Törékeny, szép, szőke nő vár a lépcsők tetején tolókocsiban, ölében még szőkébb mosolygós kisfiú, szinte ráfonódva. Balázson látszik, hogy minden pillanatban igényt tart édesanyja figyelmére. Mónika szülei is itt vannak, vidékről jöttek segíteni a hét végére, mert férje Berci, valahol a Dunántúlon kapott munkát.
– Ha a család nem áll mellettem, nem is tudom mi lett volna velem, – mondja Mónika, többször is, amint mesél az elmúlt két évről, s kibontakozik előttem, a szörnyű történet, amelynek egyelőre, a tolókocsi, és az egyik láb elvesztése a vége.
– A terhességem alatt egyszer volt labor vizsgálatom Miskolcon, még májusban. Előtte pedig 
Debrecenben. Jeleztem a nőgyógyász felé, hogy az első terhességemnél a cukorbetegséggel és a magas vérnyomással küzdöttem és 33 kg-ot híztam. Az utolsó hónapot már a kórházban töltöttem. Most is dagadt a lábam, ami a terhes kis könyvben és az ambuláns papíron látható is. 2012. 09.27-én szültem meg a kisfiamat, ami egy kis nehézséggel zajlott. Hajnali 4:30-kor értünk be a kórházba és megvizsgáltak, hogy valóban megindult-e a szülés. Öt órakor bevittek a szülőszobába és a fájások kb. 10 percesek voltak. Nem ragaszkodtam az epidurális érzéstelenítéshez, mivel a nagy lányomat is spontán szültem. A koromra hivatkoztak, így vállaltam. Az orvos 7 órakor érkezett meg az epidurális érzéstelenítő beadásához és már előre haladott volt a szülés, valamint a fájások is egybefüggőek voltak. Felültettek az ágy szélére és megkezdődött a gerincbe adott érzéstelenítés, amit három helyre adtak be sikertelenül. 7:30-kor csillapodtak a szülési fájások és akkor vettem észre, hogy nagyon fáj és lüktet a jobb lábam. Azzal a lendülettel ki is emeltem a kar és az ágy közül, mivel nem mozdulhattam így megpróbáltam a karra ráhelyezni, de akkor hátra billentem. Nem volt más választásom vissza tettem még 15 percre. Szóltam, hogy nagyon fáj a lábam, mert be volt szorulva. Ez akkor nem igazán volt fontos senkinek sem, hiszen a szülés állt az első helyen. Szerencsére a pici egészségesen megszületett, hazajöttünk, és kilenc hétig látszólag semmi baj nem volt. December 11-én azonban minden megváltozott, iszonyú fájdalom kezdődött a lábamban, s ezzel együtt a pokoli kínok, a hercehurca, a tehetetlenség és a téves diagnózisok, a rettenetes fogyás, a depresszió, az őrület határát súroló fantomfájdalmak, a kórház, a műtétek sora kezdődött. Miskolc, Debrecen, Budapest, angiológia, érsebészet, sebészet, Az első amputáció térd alatt volt 2012.12.27-én Balázska pontosan aznap volt 3 hónapos, utána még 3 másik amputáció történt 1,5 év alatt, s fertőzések egymás után. Az alapja az volt, hogy két ér elzáródott a jobb lábamban. Ma már tudom műhibák sorát követték el az orvosok.
Mónika mesél, mondja az eseményeket egymás után, folynak a könnyei, láthatóan újra átéli az elmúlt két év kínjait, majd zokog. Balázs, mint aki megérzi a másik szobából anyja szomorúságát, szinte kirobban, s fut anyja ölébe, s úgy szorítja, mint aki sohasem akarja Őt elengedni többé. Cirógatja anyja arcát, haját, kicsit rosszallóan tekintget felém, biztosan engem is okol, a mama szomorúságáért. Megértem. Oly sokszor látta piciként, könnyek között, a fájdalomtól eltorzult arccal anyját, s aztán az még talán szörnyűbb volt, hogy heteken keresztül, csak egy képernyőről beszélt hozzá, s nem lehetett ölébe simulni. Azután, amikor látja, hogy a mami mosolyog, Ő is megenyhül, s boldogan csusszan lefelé.
– A fájdalmakon kívül, talán az volt a legrosszabb, hogy sok mindenből kimaradtam. Kiesett két év az 
életünkből, amit semmivel nem lehet pótolni. Nálunk februárban volt a karácsony, amikor egy nagy műtét után végre hazajöhettem Budapestről a kórházból. – újra könnyek lepik el Mónika szemét, majd folytatja. Balázs nélkülem indult el, mesterséges táplálásra szorult, nem tudtam szoptatni, nem bírtam ölbe tartani, a nagylányomnak helyt kellett felnőttként állnia 16 éves korától, a tanulás mellett el kellett sokszor látnia, egy háztartást, egy pici babát, s még értem is aggódnia, amikor a kamasz kora közepén, inkább neki lett volna rám szüksége. Fanni pontosan akkor volt 17 éves 2012 december 20-án és aznap volt egy 5 órás nagy érműtétem. Az idős szüleim állandóan itt voltak, hogy segíthessenek, s ma is ezt teszik. A férjem nem tudott dolgozni, hisz minden feladat rászakadt, csak alkalmi munkája volt, ami már meg is szűnt. Sajnos nem tud minket itt hagyni mert a folyamatosan szükségünk van rá, hiszen nem tudok önálló lenni. A házból sem tudok kimenni a Fanni és Berti segítsége nélkül. Elfogytak a tartalékaink, amikor leginkább szükség lenne rá.
Mónika és férje Berci sikeres értékesítők voltak, pénzügyi és egészségügyi termékeket értékesítettek. Ennek a munkának, az a sajátossága, hogy addig van pénzed, amíg dolgozol, s ha valami miatt nincs napi tevékenységed, akkor bizony keveset, vagy semmit nem keresel. Mónika nem akart panaszkodni, de kiszámoltuk, hogy ma a család bevétele 75 400 ft.,s így bizony keserves az élet, sakkozni kell a fizetnivalókkal.
– Nem szeretnék panaszkodni, nem is ez a célom, hanem, hogy dolgozhassak, hogy újra teljes életet élhessek. Balázst tolókocsiból tanítottam járni. A művégtag nem csak az én szabadságomat és életemet adja vissza, hanem a férjemét is, és ezáltal lehetőséget ad arra, hogy folytassa munkáját és biztosítsa a életmódváltozáshoz feltétlenül szükséges anyagiakat. A kislányomét is, aki most érettségizik majd. Nem kellene, hogy a mindennapi teendők nehezedjenek rá, hanem az iskolára tudjon koncentrálni, hiszen a továbbtanulás a cél. A kicsi Balázs pedig kapjon végre egy olyan anyát,aki önállóan megfürdeti, elmehet vele végre sétálni, játszótérre és felemelheti állva és magához ölelheti. Ehhez viszont az kellene, hogy olyan műlábat kaphassak, amellyel le tudok menni a lépcsőn, amellyel elmehetek egy üzleti tárgyalásra anélkül, hogy szánakozó tekintettel nézzenek rám a partnerek. Van ilyen művégtag, hiszen sportolók, világbajnokok, hegymászók élnek ilyenekkel teljes életet, csak az számunkra megfizethetetlen…
Mint megtudtam ezeket a művégtagokat az OEP nem támogatja teljes mértékben, hanem pályázniuk kell 
rá a betegeknek, s a hivatal eldönti, hogy hány százalékkal támogatja, s mennyit kell a betegnek fizetnie. Egy olyan végtag, amire Mónikának szüksége lenne, közel 10 millió forintba kerül.
Most az évnek az-az időszaka jön, amikor sokan kérnek segítséget, s közülünk is többen adnak, hiszen a szeretet ünnepe közeledik, s valahogy ilyenkor érzékenyebben reagálunk a körülöttünk élők bajaira. Több mint 2000 évvel ezelőtt csoda történt, karácsonykor új élet született a földön. A csodavárás pillanatában gondoljunk most is azokra, akiknek segíteni tudunk, akik most tőlünk remélik a csodát…
Orosz B. Erika
/Farkas Mónika bankszámlaszáma, amelyre várja a segíteni szándékozók adományát: 11773346-01948880
Amennyiben valamely cég inkább egy alapítványon keresztül szeretné támogatni Mónika művégtag vásárlását, akkor szerkesztőségünket keresse. Elérhetőségünk az Impresszumban. Természetesen hírportálunk folyamatosan beszámol majd az eseményekről./
