Van, hogy csőstül jönnek a bajok, vagy megcsömörlik, illetve kiég az ember. Ilyenkor a legjobb gyógyír az elutazás: kiszakadni a hétköznapok – olykor szürke és monoton – kerékvágásából és a megszokott környezetből.
Távolabbról egészen más szemmel tudunk tekinteni önmagunkra és helyzetünkre, valamint a régóta megoldatlan problémákhoz megtaláljuk a kulcsot. S a végén gazdagabban térünk vissza. Sándor Anikó immár sokadszor teszi ezt – az íróként az El Camino során szerzett vélt vagy valós tapasztalatai publikálásával hírnevet szerzett szerzőnő ezúttal minden értelemben fikciót ír: Mariazellbe, egy zarándokhelyre kalauzolja el az olvasóit.
Persze nem mindenki teheti meg, mint például az Ízek, imák, szerelmek főhőse (akit a filmben Julia Roberts játszik, hátha így többeknek beugrik a sztori), hogy fogja magát, és csapot-papot otthagyva egyszer csak elutazik egy évre, hogy rendet tegyen magában, ha már egyszer az a lelke mindennek. De kétségkívül időnként szükségünk van az elvonulásra, különben csak még nagyobb zűrt okozhatunk életünkben a le nem tisztázott dolgokkal, illetve az esetleg vészjelzések-, csengők elkerülhetik figyelmünket.
Olyankor is hasznos az elmélkedés, ha sorsunkat, múltunkat szeretnénk megérteni, mert önmagunk megértése (még ha utólagosan is) felvértez minket egyfajta tudással a jövőre nézve, csökkentve a bizonytalanságot. Ez önbizalmat, magabiztosságot is ad, ami a teljes, boldog élet egyik elengedhetetlen pillére. Sándor Anikó az Én igen nagy vétkem című könyve pedig ebben segédkezik. Nem a szokványos útmutató-jellegű könyvek sablonjára készült, amelyek vagy túl általánosak, vagy pedig hangzatosak, de semmitmondóak. Ehelyett a szerző a manapság népszerű rövid, tanulságos sztorikra épít, egy ötször ötös struktúrába rendezve.
E koncepció lényege, hogy öt nőt kísérhetünk végén öt napon keresztül, így összesen huszonöt történet bontakozik ki. A sztori szerint ők Mariazellben találkoznak, amely egy zarándokhely. Alexandra, Lilien, Júlia, Angéla és Mária egymásnak ismeretlenek, de egy közös van bennük: várják, hogy végre betoppanjon életükbe a csoda. Aztán szépen meg is nyílnak egymásnak, sőt, egyenesen kitárulkoznak; s kezdetét is veszi az önvizsgálat és belső utazás, ami során olyan szegleteket fedeznek fel lelkükben, ahol ezelőtt még nem jártak.
Olyan kérdéseket járnak körbe, mint a hátukon cipelt kereszt mint teher mibenléte és eredete; melyek voltak a sorsfordító momentumok az életükben; vagy miként jutnak el a megoldáshoz? Szomorú sorsok rajzolódnak ki alakjukban – a megváltásuk kulcsa pedig saját kezükben van; „csak” erő és bátorság kell használni.
Az Én igen nagy vétkem ideális olvasmány annak, aki elakadt, és nem tudja, merre tovább, hiszen a történetek nem rendkívüliek, túlzóak, hanem hétköznapiak, így útmutatásul szolgálhatnak, még ha az olvasó nem is jár teljesen az adott szereplő cipőjében. De az emberi sorsok, életutak tanulmányozására is megfelel; különösen ebben a télies időben este élvezetes olvasmány.
