Nagy dilemmában voltam Jo Nesbo legújabb regényével, A fiúval kapcsolatban. Drogok, korrupció, bosszúhadjárat, ártatlan áldozat, stb. – szóval az összes, már ezerszer elsütött klisé egy helyen. Kell ez nekem? Végül, elsősorban a szerző nálam már megerősödött hitelének köszönhetően úgy döntöttem, hogy igen, kell. És enyhén szólva nem bántam meg, sőt jóval jobban tetszett, mint az eddigi egyetlen olyan Nesbo-regény (Fejvadászok), ami nem a Hole-sorozat tagja.
Mondjuk ez azért is lehet, mert ez jóval közelebb áll az ott megszokott stílusú regényekhez, mint az említett Fejvadászok. A fiú ugyanis tipikus skandináv krimi, azaz részint magán-, részint rendőri nyomozás zajlik múltbeli gyilkosságokkal és titkokkal kapcsolatban úgy, hogy az a jelen eseményeire is kihatással legyen (azaz nyilván vannak, akiknek nem érdeke a múlt bolygatása). Mindemellett a szereplők, ha nem is feltétlenül szerethetőek, de mindenképp karakteresek, így a műfaj rajongói számára kétségtelenül sok összetevő adott egy jó téli esti olvasmányhoz.
Nem könnyű mit írni úgy, hogy ne áruljak el egyet sem a számtalan meghökkentő fordulatból. Igen, ezúttal még én is meglepődtem, pedig olvastam azért már néhány hasonlót. Nesbo nem véletlenül a műfaj egyik legnépszerűbb alkotója (és nem is csak a skandináv válfajé, hanem világszinten is az egyik legjelentősebb és legjobban várt kortárs krimiíró). Ebből a regényéből ráadásul a hírek szerint film is készül, melyre – sok műfajtársával ellentétben – már most kíváncsi vagyok.
Na, de vissza a cselekményre. Mint az a fülszövegből is kiderül (és ez így még talán nem spoiler, hiszen ez mindenki számára egyértelmű információ), a történet központjában egy rég elhunyt rendőr drogfüggő fia áll, aki (legalábbis eleinte) börtönben ül olyan gyilkosságokért, amelyeket felvállalt, de nem követett el. Nos, igen, az első oldalak, ahol mindez kiderült, még nem nyerték el a tetszésemet (lsd. kliséfaktor), ugyanakkor a történet második fele, melyről most azonban egyetlen szót sem ejtenék (lsd spoilerek).
A történet ezúttal, talán a sok váratlan fordulat, talán a kezdeti klisék miatt, ezúttal kevésbé életszagú, mint a szerző korábbi művei (már ha leszámítjuk a teljesen szürreális bűneseteket). Gondolatébresztő motívumok sem jellemzőek rá (a drog- és a bosszúkártya kijátszása ellenére), mint a Hole-könyvek némelyikére. Izgalomfaktorban azonban felveszi és megállja a versenyt elődeivel, karakterei pedig – és ennél a korábban megszeretett alkoholista exrendőr miatt kevés nagyobb dicséretet tudnék mondani – megérdemelnének folytatást is. Egy kriminél pedig azért ezek a legfontosabbak.
