Vagyok annyira fanatikus rajongója Agatha Christie munkásságának, hogy a krimi koronázatlan királynője minden regényét elolvassam, ugyanakkor – néhányakkal ellentétben – vagyok annyira progresszív is, hogy ne tartsam szentségtörésnek azt, hogy az írónő halála után közel negyven évvel újabb Poirot-történet lát napvilágot. Mégpedig a népszerű, ugyanakkor eddig más műfajban alkotó Sophie Hannah tollából, akit Christie jogainak örökösei kértek fel a regény megírására.
Sophie Hannah azonban csak a karaktert és körítését vette át, maga a történet saját fejéből pattant kis, és csupán az alkalmon kapott kapva, hogy végre oka nyílt meg is írni azt. Ennek megfelelően A monogramos gyilkosságok nem egy izzadságszagú Christie-imitáció, hanem egy autonóm szerző autonóm krimije, aki páratlan lehetőséget kapott azzal, hogy felhasználhatta minden idők egyik legnépszerűbb karakterét.
Hogy élt-e vele? Nos, ezt nem olyan könnyű megítélni. Maga a cselekmény nem rossz, Poirot és világának integrálása pedig kifejezetten jól sikerült. Hannah-nak ráadásul ilyen szempontból nehezebb dolga volt Christie-nél, mégpedig két okból is. Egyrészt Christie kedvére alakíthatta Poirot-t, saját gyerekét, még a legelvakultabb (akkor is voltak ilyenek) rajongók is elfogadták, hogy joga van ehhez. Másrészt pedig Christie maga abban az Angliában élt, ahol játszódnak a történetek, Hannah-nak viszont néhány tekintetben alaposan utána kellett járnia az akkori körülményeknek.
A monogramos gyilkosságok olyan, mint sok más krimi. Megvannak a maga izgalmai és a maga hibái egyaránt. A hasonló jellegű művek tömegéből elsősorban Poirot karaktere emeli ki. Ez azonban a kiválósághoz önmagában kevés. Igazságtalanok lennénk azonban, ha ez alapján ítélnénk el akár a próbálkozást, akár Hannah-t, hiszen magának Agatha Christie-nek is voltak kevéssé sikerült Poirot-regényei, melyeket olvasva szintén húztam kissé a szám.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem olvastam szívesen és kíváncsian őket. Valami ilyesmi a helyzet ezúttal is. Kíváncsian kezdtem, érdeklődve folytattam, majd kissé vegyes érzésekkel fejeztem be. És a lényeg: Poirot újra él!
