Az idei évadban négy jubileumi előadást is ünnepel a Madách Színház, hiszen a Páratlan Páros 2., a József és a színes szélesvásznú álomkabát és a Mary Poppins előadásszáma a kétszázat éri el, a Macskák pedig a hazánkban egyedülálló ezernégyszázhoz közelít.
Ezek közül először Ray Cooney vígjátéka ünnepelhetett október 25-én, szombaton, mégpedig a 
nagyszínpad zsúfolt beosztása miatt a RAM Colosseumba áttelepítve. Az előadást követően a főszereplőt játszó Cseke Péterrel beszélgettünk – a 200-as szám és a darab mellett saját teátrumáról is kérdeztük a kecskeméti Katona József Színház igazgatóját.
Bár zenés sikerdaraboknál hazánkban sem ritka az, hogy a mű megér több száz előadást, prózai műveknél az alkotók sokszor már az ötvenedik alkalomért összeteszik a két kezüket. Ennek fényében vitathatatlanul nagy eredmény az, hogy a Madách Színház hosszú évek óta sikerrel játszott Cooney -vígjátéka, a 2002-ben bemutatott Páratlan páros 2. nem csupán műsoron maradt máig, de elérte ezt a valóban megsüvegelendő előadásszámot.
Túlzás lenne azt állítani, hogy – ellentétben például Neil Simon vígjátékaival – Cooney művei ízlésünk fókuszpontjában helyezkednek el, sőt igazából jobban belegondolva eddig egyetlen darabja sem ragadott magával, pedig olyan vígjátékok szerzője ő, mint A miniszter félrelép, a Család ellen nincs orvosság, vagy a Délután a legjobb – mindezek előszeretettel szerepelnek a hazai népszínházak repertoárján. A sikert azonban nem kell megmagyarázni, márpedig Szirtes Tamás rendező-igazgató kétségkívül ért ehhez (mind a műfajhoz, mind a sikercsináláshoz), ezt sokszor igazolta az elmúlt harminc évben.
Az ajtócsapkodós bohózatokat (ha nem Mohácsi János rendezi) egyetlen szempont alapján lehet és kell értékelni: megkapja-e a néző, amiért megy. Márpedig amiért ilyen darabokra megy, az a nevetés, és gondtalan kikapcsolódás vágya. A Páratlan páros 2. pedig e téren (bár talán nem éri el az 1982 óta folyamatosan játszott első rész eredményeit), hozza a kötelezőt. A karikatúrákba illő karakterek kiaknázzák a jellemükhöz kötődő humorforrásokat, a férfi főszereplőket alakító két vérbeli komikus precízen nevettet, a közönségben ülők a tapsrendnél esetleg jólesően elmosolyodnak azon, hogy az ő életük nem ennyire bonyolult (vagy azon, hogy nem buknak le), majd veszik a kabátjukat és hazamennek. A Páratlan páros 2. ennyi, nem több – de nem is kell többnek lennie. Ilyenkor pedig a kritikus is tehetetlen.
De mivel mi sokszor nem tudunk különbséget tenni vígjátékok között, inkább a nálunk avatottabb Cseke Péter kérdeztük arról: mi az, ami miatt pont a Páratlan páros 2. az, amelynek sikerült elérnie ezt a jubileumot. – Nem véletlen, hogy az első rész után maga Cooney is úgy gondolta, hogy érdemes folytatást írnia hozzá. Sok esetben a második rész csak azért készül, hogy az első sikerét meglovagolja, ezúttal azonban erről nincs szó; a Páratlan páros 2. hozza az első színvonalát. Emellett kell egy társulat is hozzá. Fiatalok voltunk még, amikor elkezdtük a Madáchban tanulni a társalgási vígjátékok műfaját, és talán nem túlzás kijelentenem, hogy mostanra eljutottunk oda, hogy magas színvonalon tudjuk őket játszani.
– Bár sokan gondolják, hogy ez egy kötetlenebb, bohémabb előadás, őket ki kell ábrándítanom: nagyon precízen, nagyon egymásra odafigyelve kell játszanunk, ahol minden pillanat pontosan begyakorolt. Ha például valamelyik kollégám akár csak egy kicsit is máshogy veszi a levegőt, máris feszültebben figyelek, és sokkal jobban kell koncentrálnom az adott jelenetben. Ráadásul úgy gondolom, hogy egy tökéletesen koreografált vígjáték sikerszériáját épp az tudja megölni, ha elkezdődik a színpadon az öncélúskodás, jópofáskodás; tehát a Páratlan páros 2. részben pont ennek a profizmusnak köszönheti a kiugró eredményeit.
Mivel Cseke Péter nemrég kezdte meg Kecskeméten második igazgatói ciklusát, aktuális volt a kérdés, hogy értékeli az első öt évét. – Összességében véleményem szerint elindult egy kedvező irányba haladó folyamat. Nekem is sokat kellett, és kell a mai napig is tanulnom. Mostanra összeállt egy olyan csapat, akiket büszkén vállalok. Mindig örömmel hallom, ha a régi kaposvári színházhoz hasonlítanak minket, bár én úgy gondolom, hogy közel sem tartunk még az ő szintjükön, de talán jó úton járunk ahhoz, hogy majd elérjük. Sok fesztiválra hívnak minket, külföldre is – ez már a mi munkánk gyümölcse.
Mindig kérdés az, hogy egy vidéki színház mennyire engedheti meg azt, hogy valódi karaktert alakítson ki magának. – Tény, hogy egy vidéki színháznak népszínházként kell működnie, de a színház által képviselt és megteremtett minőség egyáltalán nem mindegy. A mi profilunkat a művészi színvonal határozza meg. Sokat segít nekünk az, hogy nincsenek szerződtetett rendezőink, ugyanakkor van egy sokszínű alkotói kör, akikkel rendszeresen együtt dolgozunk – ilyen például Szász János, Mohácsi János, Rusznyák Gábor, Béres Attila, és még sorolhatnám –, és ők szívesen járnak vissza hozzánk dolgozni.
Visszatérve a Madách Színházra, az élet nem áll meg. A Mamma Mia! első szériáját követően már meg is tartották idei második premierjüket, mégpedig egy gyerekelőadást, a Vukot mutatták be; közben pedig már készül a II. Madách Musical Pályázat megosztott első helyezett művének, a Dögkeselyűnek a stúdiószínpadi előadása is. Ráadásul a jubileumok sora is folytatódik, hisz alig pár nap múlva, november 29-én 1400. alkalommal futnak fel a színpadra a kilencszeresen örökéletű Macskák.
Dicsuk Dániel
Fotó: Madách Színház
