Messi, C. Ronaldo, Neymar – az utóbbi időben ennek a három focistának, a világ három talán legjobbjának mutattuk be megjelent életrajzi köteteit. Andrea Pirlo kicsit kilóg a sorból – legalábbis elsőre úgy tűnik –, ugyanakkor sok tekintetben mégsem. A 2006-ban az olasz válogatottal világbajnokságot nyert veterán középpályás ugyanis nemcsak bombaerős szabadrúgásairól ismert, hanem kiemelkedő játékintelligenciájáról és irányítóképességéről is. Márpedig, bár ez kevésbé látványos, mint az előbbi három klasszis egyes megmozdulásai, egy csapat számára sokszor hasznosabb.
Újságíróként persze nehéz helyzetben vagyok, amikor egy újabb életrajzi kötetet kell bemutatnom, az ilyeneket ugyanis nehéz elemezni vagy véleményezni. Tényeket, emlékeket sorakoztat fel; olyan igaz történeteket, ahol nem az írói kreativitás számít, sőt igazából a szerző stílusa is másodlagos. Ilyen értelemben tehát nehéz dolgom van – annyiból viszont egyáltalán nincs, hogy sport- és focirajongóként azonban mindig élmény egy kicsit belelátni egy focista fejébe.
Kiváltképp, ha az a focista meglehetősen intelligens is – nem véletlenül a klasszikus (és nem a Roy Keane féle védekező) irányító poszton játszik. Itt bizony nem elsősorban cselezni és futkározni kell (bár kétségtelenül jók Andrea Pirlo mutatói ilyen értelemben is), hanem szervezni a játékot. Ehhez pedig nem elegendőek a géniuszmozdulatok; át is kell látni a játékot. Ha a csapat stratégiáját a klubelnök, a taktikát pedig az edző is határozza meg, az irányító az a személy, aki az éles helyzetekben (és úgy általában a meccseken gyakorlatban) felel utóbbi megvalósításáért. Meg néha azért egy-egy bődületes távoli lövés vagy szabadrúgás is beakad. Sőt nem is néha.
Épp ezért (mármint a szervezés, és nem a szabadrúgás miatt) beszédes cím a Gondolkodom, tehát játszom. Pirlo klasszisa épp abban a fentebb már részletezett vonásban rejlik, hogy képes átlátni az egész játékot, és nem csak a saját feladatait képes maradéktalanul, világklasszis szinten ellátni, de kontrollálni is tudja csapatát. Mindez ráadásul nem csak alaptalan papírra vetett gondolatként jelenik meg a könyvben, hanem hiteles forrásból, első kézből, hisz míg sok focista-életrajzi könyvben a vizsgált sztár csak a leírás passzív alanya, ezúttal Pirlo, gyakorlatilag társszerzőként, aktívan is megjelenik az oldalakon.
Részletezhetnénk Andrea Pirlo életét e sorokon is. Leírhatnánk klubjait, címeit, sikereit, kudarcait – de ez fölösleges. Vagy épp méltathatnánk a játékos hozzáállását, hisz a játékstílusa és –intelligenciája mellett ennek köszönhető, hogy még most is az egyik olasz élcsapat vezéregyénisége (és sztárja) – de ez sem a mi dolgunk. Egyrészt a futballszeretőknek mindezekkel aligha mondanánk újat, másrészt regényajánlók során sem a cselekmény mérföldköveit, csattanóit részletezzük (legfeljebb a kiindulópontot). És még ha valaki nem is ismerné Pirlo pályafutását – nos, arra itt a hiánypótlási lehetőség, hiszen minden megtalálható magában a könyvben.
