Az életben megtörténő szomorú eseményeket, ne adj isten tragédiákat, nem könnyű feldolgozni, s a legtöbb esetben nem is megy egyedül. Jól jön ilyenkor valamilyen terápiás módszer – és nem feltétlen pszichológusi-pszichiáteri segítségről van szó most, hanem mondjuk a művészet adta lehetőségekről. Colleen Hooveer Szívcsapás című regényében egy szokatlanabb önkifejezési módot választott: a slam poetryt. A könyv azonban nemcsak erről szól, hanem két fiatal szerelmi kapcsolatáról, és a felmerülő nehézségeikről.
Adott a következő szituáció: meghal a családapa, és a gyerekek az anyjukkal magukra maradnak. Az anya nem elég erős, hogy támaszt nyújtson az elkövetkezendő, tragédiától terhes időszakban – így jobbára a stafétát tőle a tizennyolc éves Layken veszi át. Aki egy igen stramm lánynak tűnik, de ez csak a külső, a látszat, merthogy valójában nagyon is törékeny, és belül összezuhan – de ez csak természetes, a történteket tekintve. Az utolsó pillanatokban érkezik a segítség, mégpedig olyan formában, amire nem számított. Ez pedig a költészet, annak is egy fiatal és speciális ága, a slam. A műfajra nem magától akad rá, merthogy az egy nagyon vonzó fiúban testesül meg. Ő a nála három évvel idősebb Will Cooper, az új szomszéd. De nemcsak a slam iránti szenvedélye veszi le a lábáról Laykent – és lehet életet belé –, hanem elképesztően jó humora is.
Alig pár nap alatt a két fiatal között rendkívül felfokozott érzelmi kapcsolat alakul ki, új reményeket ébresztve fel Laykenben. S nem sokkal az első – intenzív, lélegzetelállító – randevú után éket ver közéjük egy sokkoló felfedezés, amely egyben egy időre „parkolópályára” is állítja friss kapcsolatukat. Az eddig édes mindennapi érintkezések fájdalmassá válnak, miközben azért küzdenek, hogy megtalálják az egyensúlyt a kettejüket egymáshoz egyre erősebben közelhúzó érzelmek, vonzalom és az eltaszító titok között.
A szerző újdonságot hoz a slam bevonásával. Egyrészt ismert és egyre népszerűbbé válik ez a költészeti műfaj (főleg a fiatalok körében), másrészt szemléletes eszköz a főszereplők viszonyának leképzéséhez, lekövetéséhez, illetve érzelmeik kifejezéséhez – ami erős lírai színezetet ad a romantikus regénynek. Az is ötletes, hogy a slam egyfajta közös nevezőként funkcionál közöttük; valamint, hogy Laykennek mankót, kapaszkodót (vagy akár terápiás eszközt, módszert) jelent a családi dráma közepette.
Az érzelmi síkra Hoover hangulatilag, stílusilag ráerősít: fogalmazásával, szókészletével- és használatával erősen és intenzíven élményt nyújt olvasás közben – lehetőséget teremtve így gyakorlatilag a szereplők örömének és fájdalmának átéléséhez. Előfordulhat, hogy könnyeket csal az olvasói szemekbe.
A Szívcsapás nem több mint egy hétköznapi történet, emberekről és emberi érzelmekről. De sokszor – és ez esetben is – elég ennyi (a kevesebb néha több), hisz az igazi, az őszinte mindig megtalálja az útját. Közben pedig persze közelebbről megismerkedhetünk a slammel mint műfajjal – az idegenkedők számára ennél biztonságosabb terep nincs is az ismerkedésre, mint ez a regény. Talán még kedvet is kap az olvasó hozzá – és ekkor már többet elért a mű, mint sok más.
