Tucatszámra íródnak a disztópia-regények, melyek között van pár kiemelkedő, míg a többi kevés (vagy semmi) újat hoz ezekhez képest, s csupán másolatok, imitálások többnyire. Egy ideig kellett várni, hogy valaki kimozdítsa a műfajt az állóvízből, de ami késik, az nem múlik. E jótevőt James Dashnernek hívják, aki Az útvesztővel – mely az Útvesztő trilógiának tervezett sorozat indítókötete –, mellyel kellőképpen felrázta a műfajt. Labirintussal mindenki találkozott már életében valamilyen formában: rejtvény keretében biztosan, ha élőben még nem is járt benne. Csakhogy ebben a regényben egy „trükkös” változatával találkozhatunk.
A témából már sejthető, hogy egy zárt és leszabályozott közösségről van szó. A helyet Tisztásnak hívják, s tagjai fiatalok. Thomas az utolsó – fiú – jövevény a két év leforgása alatt. Rajta kívül érkezik kivételesen egy Teresa nevű lány is. Társadalmuk jól megszervezett, mindenkinek megvan a maga tevékenysége, csoportokba szerveződtek, és még vezetőik is vannak (az anarchiát elkerülendő). Így az újaknak eleinte nincs egyszerű dolguk, hiszen be kell illeszkedniük egy rendszerbe.
Eddig szinte semmi különös nincsen ebben a történetben. Csakhogy semelyikük sem tudja, hogyankerültek oda, és nem emlékeznek semmire. De még nagyobb és bizarabb probléma ennél, hogy a Tisztást egy labirintus veszi körül. Melyből eddig nem voltak képesek kijutni, mert minden éjjel átrendeződik. Felderítésére Futárokat küldenek minden áldott nap, akikre nem kis és nem kevés veszély leselkedik az útvesztő falain belül. Thomas nem nyugszik bele ebbe a sorsba tétlenül, ezért úgy dönt, ő is Futárnak áll – s legalább a kijutással kapcsolatos hipotézisét is letesztelheti.
Az útvesztőben is tetten érhetők a disztópiás történetek kötelező elemei: zárt hely, bezártság, élet-halál játszma, sok szereplő, rejtélyek, egy feltételezhető felsőbb hatalom. Mindez csupán a váz, melyet tartalommal a fantázia tölt meg; s valóban újat alkotni nem egyszerű feladat. Dashnernek azonban sikeresen abszolválta ezt.
Ami még érdekes a könyvben, hogy Thomas szemén keresztül látjuk – és éljük át – az eseményeket, tesszük meg a felfedezéseket, így annyi információval rendelkezünk mi is, mint ő. Ebben a részben a rejtélyek és a megoldási kísérletek állnak a fókuszban; továbbá igen jót tesz a sztorinak, hogy emellett nem jelenik meg a romantika, ugyanis sok szerző (más műfajban is) indokolatlanul nagy hangsúlyt fektetnek a szerelmi szálra. Az (eddig) egyetlen lány szereplő miatt elképzelhető, hogy később kialakul valami szerelmi sokszög, mikor a helyzet drámaibbra fordul.
A cselekmény meg csaknem olyan fordulatos, mint maga az útvesztő. Miután beindulnak és felpörögnek az események, gyakorlatilag időnk sincsen megemészteni a történteket. Gyors folyású, sodró, ami a könyv végéig kitart. S még ott sem kapunk választ mindenre (persze akkor nem is lenne folytatás), hanem még újabb kérdések merülnek fel. Ráadásul még mondanivalója is van, amin mindenki el tud gondolkodni, kicsit önreflektálva. Régóta hiányzott a disztopikus regények sorából egy ilyen könyv, mint Az útvesztő (melynek filmadaptációja e hónapban került a mozikba). Végig képes fenntartani az érdeklődést és az izgatottságot, egyrészt a fejtegetéssel, másrészt a mögöttes tartalmával.
