A közösségi oldalakat sokféleképp, sok célra lehet használni. A hétköznapi embernek valószínűleg csupa pozitív dolgok jutnak eszébe, s nem is gondolna arra, hogy a „gonosz” is találhat kiaknázandó lehetőséget benne. Tony Parsons A gyiloktáska regényében éppen egy olyan pszichopatával találkozhatunk, aki előszeretettel látogatja a közösségi oldalt, s amire nem rest egy-egy poszttal fel is hívni a figyelmet. A Max Wolfe sorozat első részében a nyomozónak meggyűlik a baja ezzel a bűnözővel, ugyanis túl közel kerül hozzá.
Mészáros Bobról van szó – legalábbis ezen a néven hagy üzeneteket az interneten, amelyeket vérprofi informatikus módjára nyomtalanul el is tüntet, ellehetetlenítve a hatóságokat, hogy lenyomozzák őt. Pedig nem ártana, mert az áldozatok egyre csak hullnak, és több mint hátborzongatón: nem elégszik meg „pusztán” az emberöléssel, hanem mintha csak Hasfelmetsző kelt volna életre, az áldozatok torkából kimetsz egy-egy darabot (kinek mi a perverziója ugyebár…).
A harmadik ilyen eset után már világossá válik, hogy nem pusztán szerencsétlen véletlenekről van szó – pedig egy városi bankárnak és egy hajléktalannak vajmi kevés köze lehet egymáshoz –, hanem van összefüggés a gyilkosságok között. Ezt bizonyítja egy húsz évvel ezelőtt készült fényképen virítanak fotó is, melyen mindannyian magániskolai tanulókként – összesen heten, tehát az elkövető le fog még csapni. A válasz pedig nem a jelenben, hanem a múltban keresendő.
Max Wolfe a gyilkossági osztály újoncaként Londonban elég kemény ügyet kapott elsőre: a hajtóvadászat nem csak az utcákon, hanem az interneten is folyik. De nem kell őt félteni, az elvetemült rossztevőknek van kitől és mitől rettegniük, annyira, hogy a legrosszabb rémálmaikban sem kívánnák, hogy előjöjjön a nyomozó. Azonban Wolfe-nak is hamarosan lesz féltenivalója, mert kellőképp elmérgesedik a helyzet: lánya is veszélybe kerül, s már nemcsak az igazságért, hanem saját életéért is küzd.
A gyiloktáska ponyvakriminek tűnhet, azonban ha elkezdjük olvasni, rögtön kiderül, hogy mégsem. A szerző stílusa nem a szórakoztató, hanem a szépirodalomhoz áll inkább közel: stílusos, modern költészetre hajazó írásmódot használ az egyszerű leíró narratíva helyett. Mi több, a karakter-kidolgozás sem elnagyolt, hanem tudatosan felépített: a főhős fokozatosan ismerszik meg, magánélete és gondolatai részleteinek feltárása révén.
A cselekményről csupa jókat lehet mondani: izgalmas, pörgős; a hidegvérű gyilkos kilétét mindvégig homály fedi az olvasók előtt (is), így akik szeretnek gondolkodni is olvasás közben, hiánytalanul eleget tesz e kívánalmuknak Parsons. Továbbá remek ötlet volt az internetet és közösségi oldalt is beleszőni a történetbe, mert ezzel maivá, modernné tette. A bűnügyi és thriller regények és az igényes írásmódot kedvelők Tony Parsons új sorozatában megtalálják mindkettőt. A gyiloktáska műfaji elvárásokat magasan hozza, a történet nem fullad ki akcióból, és az utolsó pillanatig tartogat meglepetéseket – mindez pedig garancia arra, hogy igen rövid idő végigolvassuk
