Szerepeket mindannyian játszunk a hétköznapok során: helyt állunk munkavállalóként, főnökként, diákként, barátkén, szülőként – a sort még hosszasan lehetne folytatni. De ez történhet úgy is, hogy másféle személyiséget veszünk fel, aminek idővel elkerülhetetlenül meglesz a böjtje egy jó kis identitászavar formájában. A Legendák nyomozó-főhőse is ezzel kénytelen szembesülni, de ideje nincs összeszedni magát, mert újabb bevetésbe veti bele magát. Robert Little kémregényében ezen túl a terrorizmus, a házasság vizeire evez, a 20. század végi posztszovjet Oroszországban.
Martin Odum, korábban CIA-ügynök volt, most pedig magánnyomozóként dolgozik. Ezek a hivatások pszichikailag rendkívül megterhelőek, de talán nem is sejtenénk, hogy mennyire az lehet. Merthogy Martin mostanra annyira összezavarodott, hogy elvesztette igazi önmagát a rengetek személyiség között, amelyeket az elmúlt évek során felvett. Például bújt ő már Dante Pippen, az IRA robbantási szakértőjének bőrébe, magára öltötte már Lincoln Dittman, az amerikai polgárháború kutatójának álcáját is. S lehet, hogy Martin Odum is egy kitalált figura ezek közül.
Miközben halovány fogalma sincsen valódi énjéről, keresi zavarodottságának okait, és unottan éli életét, bekopogtat az ajtón egy megbízás egy orosz nőtől. Amely semmi „extra”: egy izraeli nő el szeretne válni férjétől (aki a hölgy sógora), csakhogy eltűnt a férfi, és nem ártana előkeríteni, mert a zsidó törvények megkövetelik a fizikai jelenlétet a válásnál. Martin elfogadja a feladatot, amivel nem mellesleg egy jó öreg orosz KGB-ügynöktársát is kisegítheti, merthogy a válni akaró fél történetesen a lánya. Ebből a „hétköznapi” ügy végül túlnő önmagán, s a nyomozó egy jól megszervezett orosz bűntény közepében találja magát.
Robert Littel műve a maga műfajában nem szokványos. Kezdetnek nem is rossz, ha a főszereplő nem üti meg a hőseposzi szintet jellemben, legyőzhetetlenségben, stb. Itt azonban ennél többről van szó, mert Martin nemhogy emberire, hanem igen valóságosra és esendőre sikeredett elvesztett identitásával, és az okok, valamint annak visszaszerzésére tett próbálkozásaival. Küzdelem ez egyrészt önmagával, másrészt a világgal és a múlttal – mert ebben ő áldozat.
Ez az egyik szál, mely már önmagában elég lenne egy jó pszichothrillerhez, azonban a szerző nem elégedett meg ennyivel (miért is tette volna?): a főhőst beledobta a globális terrorizmus bugyraiba, az összeomló orosz gazdaságba, és szembesíti azzal (vele együtt pedig minket is), hogy minden összeköttetésben áll egymással, közvetett hatásokat, következményeket is okozva.
A Legendák nem szokványos, jó értelemben véve: mellőzi a futószalagról lejövő kémregényekre jellemző, időközönként eldurrogtatott kliséket (pl. eszeveszett üldözések, lepedőakrobatikák). A akciók valódiak, valóságosak; és a szerző a lövöldözéseknél, FBI-rajtaütéseknél, CIA-műveleteknél az antihősiességet domborítja ki, valamint érzékelteti az efféle ügyeknél jelen lévő alkalmatlanságokat, ostobaságokat – csakúgy, mint az igazi életben. A bűnügyi és kémregények kategóriájában a Legendák kiemelkedő, ami Robert Littel találékonyságának köszönhető, hogy a műfaji elemeket ötvözte az igazi emberi tulajdonságokkal. Ennek eredményeként a sztori nem szállt el a valóságtól, hanem megtartotta hitelességét és realitását, miközben egy nem mindennapi akciót száguldozhatunk végig a főszereplővel a világ számos pontján.
