Neil Gaiman eddigi életművének egyik legnagyobb sikere mind Magyarországon, mind nemzetközi viszonylatban az Amerikai istenek volt. A könyv, melyet késve bár de törve nem vehettünk a kezünkbe, megérdemli az elismerést, ráadásul számos olyan érdeme van, amelyről sok, a jövőben elkészülő műfajbeli társa is példát vehetne. Csak attól tartunk, hogy nem fog, ez pedig a szubkultúrákban népszerű, de azért összességében megosztó fantasynak árt a legtöbbet.
Neil Gaimen egy zseni. Írói őstehetség, aki ráadásul ahhoz is ért, hogy miként menedzselje magát. Ha a szépirodalomban alkotna (amint azt tavaly is láttuk), akkor sokkal ismertebb lehetne – ugyanakkor a tavalyi példa ellenére azért nem teljesen biztos, hogy olyan területen is képes lenne maradandót alkotni (bár kétségtelen tény, hogy napjaink egyik legsokoldalúbb szerzőjéről beszélünk). A fentieket, azaz menedzsmentérzékét, tehetségét és sokoldalúságát is bizonyította az Amerikai istenekkel, mind szakmai- mind közönségsikert aratva művével.
Nagyon nehéz jó fantasyt írni, ennek elsősorban az az oka, hogy rengeteg ilyen jellegű mű születik. Számos írójelölt hiszi azt, hogy széleskörű fantáziája valami újszerűre, kreatívra bukkant, amit érdemes megírni, mert világsiker lesz, ráadásul ilyen úgysem volt még. Persze tudjuk, hogy az ötlet csupán egy faktor a sikeres regény összetevői közül, de a legtöbb műr a fülszövegnél elvérzik a szememben, pont emiatt, mert már annyiszor olvastam ugyanazt…
Gaimanre ez nem mondható el. Nagy erénye, hogy úgy ír ötletes, eredeti regényt, hogy meg sem próbálja elhitetni, hogy ez a saját kútfejéből pattant ki minden előzmény nélkül. Jelesül: a regény címe beszédes; a múlt és jelen különböző vallásainak és rajongásainak tárgyai megszemélyesítve, emberbőrben élnek köztünk, és szükségük van az imádatunkra – mellesleg háborúznak is egymással érte…
Ez így elég sablonosnak hangzik, Gaimannek azonban volt mersze megpiszkálni az állóvizet. Az istenek nem nagyszerűek, hanem mindenfélék: van köztük orosz gengszter, vén szélhámos, vagy épp a „média” személyében szexi píároslány. Ahány „isten”, annyi viselkedés – a babonák eleinte ízlésesen keverednek, bár a regény második felében azért már nehezen lehet eldönteni, hogy kinek van és kinek nincs igaza – mármint a hitvilágok terén. Mert amúgy senkinek sincs.
Kiemelendő Gaiman merész és a néha a végletekig realista stílusa, mely külön színezeted ad a regénynek: jól kiegyensúlyozva a leggyengébb pontot, a főszereplő személyét és főleg létezését. A könyv nagy részén keresztül érthetetlen, hogy miért pont őt követjük, hogy keveredik ebbe bele, miért van rá szüksége a világtörténelem legnagyobb kóklerének – aztán amikor kiderül, a csattanónak szánt magyarázat olyan sekélyes, hogy némi csalódást érzünk. Egy ideig – amúgy maga a történet és a Gaiman által megteremtett sokoldalú és politeista világ azért így is lebilincselő.
Összességében tehát az Amerikai istenek egy karakán fantasy, amely úgy oszt pofonokat, hogy bevállalja: néha kap is egyet. Talán jobb lett volna, ha eggyel kevesebb csavart akar belerakni a szerző – de vitán felül az egyik legjobb szórakoztató regény, amit az utóbbi időben olvastam.
