Jeff VanderMeer Déli Végek-trilógiájának második részében, a Kontrollban kimozdulunk az X térségből – bár szerepén, jelentősén továbbra sem esik csorba –, ám nem kell aggódni, nem megyünk túlságosan messze tőle. A Déli Végekben kialakult válságos helyzetre irányul a figyelem, amelyet valakinek rendbe kell hoznia (nem meglepő mód) – ő lesz Kontroll. Rezsimváltás van a levegőben, de vajon sikerül-e véghez vinni, illetve az X Térség rejtélyeire fényt deríteni?
Az X Térség évtizedek szabályosan falja az annak felfedezésére a Déli Végek által odaküldött csapatokat, ám rendre mindegyik befuccsolt, vagy alig tudott sikereket felmutatni (az Expedíció egy ilyen küldetésről szól). Az ügynökség így „haldoklásnak” indul: fogynak a tudósok, a dolgozók és a pénz. Ekkor új igazgató kerül a szervezet élére (ám persze nemcsak ilyen minősítésben, illetve szándékkal van ott), John Rodriguezt (alias Kontrollt), aki egyébként különleges ügynök, így van némi tapasztalata és rálátása a dolgoknak.
Ám pontos útmutatást megbízóitól ő sem kap, s amit ott tapasztal, az rendesen feladja neki a leckét. Az, hogy nem kedvelik, még hagyján, de a Déli Végek és az X Térség (melyről az Expedíció túlélőitől személyes élménybeszámolókat kap) ügyei messzire és egyre mélyebbre vezetnek. Na de nemcsak itt, hanem párhuzamosan a magánéletében, pontosabban a múltjában is van mit helyre tenni, tisztázni.
A Kontrollban az Expedícióhoz képest az mindenképpen váltást jelent, hogy nem egy csapatra koncentrál, hanem egyetlen (címszereplő) személyre, akit ezáltal mélyebben megismerhetünk (bár ennek némi korlátot szab a kívülálló narrátori elbeszélő mód). Itt jó (de korántsem eredeti, hanem megszokott, ismert) ötlet volt a szerzőtől behozni Kontroll kapcsán a múltját is, hiszen ez egyrészt további árnyalatot ad karakteréhez, másrészt a történetet teszi izgalmasabbá, sokoldalúbbá. Az érzelmek sem maradhatnak el, melyek mindig bonyolultabbá teszik az életet, a szituációkat – Kontroll és a biológusnő között alakulgat a munkakapcsolatnál szorosabb viszony. Továbbá, kiszabadulunk az X Térségből, s még a lábunkat sem tesszük be (maximum vizuálisan közelítjük meg videófelvételen keresztül).
A zavar- és zavarodottságkeltéssel továbbra sem hagyott fel a szerző: az idősíkváltások, a különféle mélységekben kidolgozott szereplők, a cselekmény intenzitásának hullámzása mind egy kérdés felé vezetnek: mi végre vannak? Mert egyelőre nem nagyon tisztult (ki). A sorozat utolsó részében remélhetőleg értelmet, magyarázatot nyernek a VanderMeer szándékai, eszközei.
Kontroll karaktere is hagy némi kívánnivalót maga után, ugyanis nem az a tipikusan jófiú. Persze nem is kell szélsőséges, poláris jellemeket teremteni, hiszen a való élet is árnyalt, valamint az Expedíció szereplőinek sincsen bérelt helyük a mennyországban; azonban az mégiscsak zavaró kicsit, hogy kevésbé lehet szimpatizálni a főszereplővel, pláne, ha elvileg eredetileg jó ügyet szolgál a Déli végek rendbetételével.
A regény alapvetően azért más élményt nyújt, mint az első rész (leszámítva nyilván az írói stílust), hiszen meglehetősen ellentétes a két kötet fókusza, nézőpontja, helyszíne. Továbbra is a rejtélyé, a homályos részleteké, pontoké a főszerep, viszont ezúttal személyesebb vonatkozásúvá is válik a történet. Mindezek alapján érdekes befejezést várhatunk; lehet találgatni, VanderMeer vajon hogyan ötvözi, valamint zárja le a két eltérő irányvonalat, koncepciót a végkifejletben.
