Van, hogy érzéseink, gondolataink közvetítésére a szavak nem elegek, vagy pedig nem áldott meg éppenséggel költői kifejezőképességgel a sors. Ilyenkor jól jön valamelyik (képző)művészeti ág – például festészet, szobrászat, fotózás. Van azonban más jellegű mód is, mely hasonlóan szemet gyönyörködtető tud lenni: mégpedig a virágok. Vanessa Diffenbaugh regényének főszereplője amilyen nehezen bánik a szavakkal, olyan csodákat képes létrehozni ezekkel a szebbnél szebb növényekkel. A virágok nyelve című könyv megmutatja, hogy nemcsak szavainkkal tudjuk kifejezni önmagunkat.
A virágok jelentéssel, üzenettel, szimbolikával bírnak. A szerelem szimbóluma a rózsa, az odaadás kifejezésére megfelel a lonc, míg az őszirózsa jelzi a türelmet. Ám Victoria Jones hasznukat nem a pozitív töltetű vagy romantikus érzelmek kifejezésében, hanem sokkal inkább az ellenkező oldalon leli – a gyász, a magány és a bizalmatlanság tudatásában. Az okok gyerekkorára vezethetők vissza: egy árvaházban nőtt fel, s az introvertált lény képtelen bárkihez is közel kerülni. Egyetlen eszköztára a kommunikációban pedig a virágok.
Nagykorúsága betöltésével nemcsak a felnőttség szakad a nyakába, hanem elveszti a fedelet feje felől. Egy parkban kénytelen meghúzni magát, ahol egy kis virágos kertecskét ültetésébe és gondozásába kezd. Hamarosan felfedezi őt egy virágkötő, s Victoria előtt új távlatok nyílnak meg: képességével mások segítségére tud lenni. Élete végre rendeződni látszik, míg egy titokzatos piaci virágárus nem hoz fordulatot: a férfi iránt kialakuló mélyebb érzelmei nyomán megkérdőjeleződik benne mindaz, amit eddig hiányolt az életében. Egy fájdalmas múltbeli titokkal is kénytelen, s mindenét kockára kell tennie, ha boldog akar lenni még egyszer az életben.
A virágok nyelve portré egy rendkívül érzékeny, félénk, visszahúzódó, elesett, lányról. Számára a társasági élet és szociális kapcsolatok járatlan, nem igazán komfortos terep. A rengeteg nevelőszülői visszautasítástól Victoria felveszi az úgynevezett „sündisznó-állást”: önvédelemből hárítja mások közeledését, s meg is bántja a környezetét, olykor szándékosan. Ám valódi természete persze nem ilyen: ahogyan a növények is szebbek, ha törődést, odafigyelést és szeretetet kapnak, úgy Victoria személyisége fokozatosan kivirágzik.
Mindemellett pedig belemerülhetünk a virágok izgalmas világába, amit akár a saját életünkben is hasznosíthatunk. Persze, nemcsak ily módon lehet üzenni – megannyi jelzést adunk magunkról napról napra, anélkül, hogy fogalmunk lenn róla. E regény felhívja erre a figyelmet, s talán innentől jobban odafigyelünk magunkra és a többi emberre is, ami által egészen új távlatai, színárnyalatai nyílhatnak a hétköznapoknak.
A történetben mint mondanivaló ott rejlik még, olykor igen nehéz lehet megtanulni szeretetet kapni és adni; illetve a hovatartozás, a család fontossága is. Az írónő művében megmutatja az érzelmek – s ezzel az élet – sokszínűségét, gyönyörűségét, mely felér egy hatalmas virágkavalkáddal. A virágok nyelve egy felkavaró és elgondolkodtató regény, mely minden bizonnyal megérinti az olvasó szívét. Ajánljuk elolvasását a romantikus lelkületűeknek mindenképpen, de azoknak is, akik nyitottak az újra és a mélyebb tartalmakra, gondolatokra.
