Láttunk már arra példát, hogy egy operett aktuális és releváns módon jelenjen meg, pl. Alföldi Róbert szegedi Mágnás Miskája esetében – de lássuk be: részben a közönségigények okán, részben pedig a történetek banalitása miatt ez meglehetősen ritka. Ennek megfelelően a Budapesti Operettszínház legújabb bemutatója, a Cirkuszhercegnő sem hordozza ezeket a jegyeket magán, arra azonban jó példa, hogy az operett még a maga muzeális formájában is nyújthat minőségi és élvezhető élményt, és jelen kritika kissé ironikus hangvételű címével ellentétben nem csak olcsó szórakoztatási forma lehet.
Kétségtelen tény, hogy neves operettszerzőink – azaz például Kálmán Imre, Lehár Ferenc, és még sorolhatnám – művei a magyar kultúrörökség részei, melyek önmagukban is jelentenek valamilyen értéket. Ez azonban még nem ok arra, hogy folyamatosan színpadon kelljen őket tartani: fenntartom és vallom, hogy a színháznak mainak, aktuálisnak és a közönséghez szólónak kell lennie (hogy milyen az adott közönség, az persze sokféle színházat indukál és indukálhat), így pusztán az operettek szépsége és eszmei értéke sem elegendő ahhoz, hogy értelme legyen elővenni és leporolni őket.
Ennek ellenére az Operettszínház ezt rendszeresen megteszi (ez persze feladata is), és azért az eddigi tapasztalatok alapján is szemmel látható, hogy bár néha próbálják az adott művet csillogó-villogó köntösbe öltöztetni, sőt esetenként motorbiciklivel vagy a Star Wars felemlegetésével maibbá tenni, azért nem az aktuális relevancia előcsalogatása a céljuk. Valami ilyesmit láthattunk a Cirkuszhercegnőnél, és bár ezt kritikusként nem támogatom, egyfajta „kulturális coming outként“ be kell vallanom: nézőként ezúttal nagyon élveztem.
Nos, végre kint van, de kezdjük az elején… A darabot Verebes István rendező fordította újra és állította színpadra, melytől, ismerve a tíz évvel ezelőtti Mágnás Miskáját, féltem egy kicsit, de ezúttal ez alaptalannak bizonyult. Az előadás nagyon elegánsan a sablonos és megszokott cirkuszi trükkök helyett látványvilágban és dramaturgiailag is a háttérfolyamatokra épít, és ennek megfelelően a főszereplők is olcsó komédiások helyett elegáns és – legalábbis stílusukban – visszafogott urakként (és hölgyként) jelennek meg. Ehhez a koncepcióhoz passzol a díszlet és a jelmez is, melyekbe belekötni nem tudok, azonban mivel önálló funkcióval nem rendelkeznek, különösebben foglalkozni sem szükséges velük.
Nem úgy a színészekkel: bár a primadonnaként színpadra lépő Fischl Mónika számunkra kicsit csalódás volt – nem is annyira hangja, mint inkább megjelenése miatt –, ezt bőven kompenzálták a férfi főszereplők. Homonnay Zsolt Mister X szerepében megmutatta, hogy milyen a visszafogott, fölöslegesen nem tirádázó és ripacskodó bonviván a színpadon, az Egy drága szempár című híres szólódalában pedig akkorát énekelt, hogy nem túlzok: tátva maradt a szám.
Sergius herceg szerepére Stohl Andrást választotta ki a színház, ami annyiból nem meglepő, hogy mostanában minden olyan bemutatón ott van, ami nagy médiafigyelmet generál – sőt néha maga „Buci“ generálja azt –, ám az Operettszínház és Stohl színházi világa eddig eléggé ellentétes utat járt be. És épp emiatt lett telitalálat a választás: Stohl András szerepformálása és teljesítménye szöges ellentétben áll azzal, amit az Operettszínház színészeitől megszoktunk. Míg mások kiabálással próbálnak figyelmet elérni, ő ezt csenddel és pillantással is a magáénak tudja – ezek azok a színészi képességek, melyeket, reméljük, a próbafolyamat alatt az operettes kollégák is eltanultak tőle valamennyire. Ha igen, a jövőben az Operettszínház is még jobb hely lehet.
Szubrettként Szendy Szilvi hozza a megszokottat – ezúttal bohókás kötéltáncosként –, a táncoskomikus-szerepben pedig a (csakazértis leírom: ex-ikszfaktoros – sic!) Szabó Dávid talán élete eddigi legjobb alakítását nyújtja. Hangilag nincs gond vele (ezen talán a hangosítás is segít), a humora pedig ezúttal nem túl sok és nem is túl kevés. A színház „nagy öregjei” a harmadik felvonásban jelennek meg – ám nem miattuk, de messze az a darab leggyengébb része. Elkanyarodó történet, eltűnő főszál és pongyola humor éri el, hogy ne teljesen őszinte mosollyal álljunk fel a székből.
A Cirkuszhercegnő történetének középpontjában két, homályos és titkos (és talán nem is egészen tiszta) múltú ember erotikus kisugárzású lángoló szerelme áll, mely mindig aktuális. Épp emiatt azért, bár írtam, hogy remekül éreztem magam, nem tagadom: szívesen megnéztem volna ennek a két embernek a törtnetét a ma világában is. Ennek ellenére a Cirkuszhercegnő az, ami – egy vidám és minőségi operett, klasszikus dalokkal, egy bár sablonos, de valamennyire mégis a maga misztikusságával megkapó történettel – háromórányi szórakozásra több mint megfelelő.
Dicsuk Dániel
Fotók: Stiber Judit