Nem tudom, valaki eljutott-e valaha odáig, hogy gyerekkorunk Disney-rajzfilmjeit újragondolta, kicsit (vagy nem is kicsit) átírva a történetet. Anna Sheehan elég merész és radikális volt e tekintetben: fogta Csipkerózsikát és teljesen új világba és helyzetbe helyezte őt. Megnyugtatásul azoknak, akik esetleg most a szívükhöz kaptak ijedtükben vagy felháborodtak a kedvenc meséjük ellen elkövetett szentségtelenség miatt: a Hosszú álom annyira jól sikerült ifjúsági regény, hogy az írónő „bűne” igazán megbocsátható, és semmi szükség az elkárhoztatásáért.
Rosalinda Fitzroy helyébén talán sokan lennének: azok, akik kíváncsiak a(z egyébként nem annyira) távoli jövőre, de életkorukból adódóan addig nem élhetnek; azok, akik hulla fáradtak, és mindent megadnának egy kiadós és mély alvásért; és azok, akik fiatalok akarnak maradni. Merthogy ez a lány hosszú évtizedek eltelte után is mindössze 16 éves. Hogyan? A titka: hibernáció.
Rose tehát hatvankét évet alszik át, majd egyszer csak felébred, a véletlennek köszönhetően. Elhagyatva fekszik egy pincében, s egy fiú talál rá. Az ezután következő jelenet (Csipkerózsika-)mesébe illő: míg sokunkat a vekker ver ki az ágyból, addig nála egy csók lopja el kellőképpen hosszadalmasra nyúlt álmát. Ám „örömködésre” semmi oka sajnos: szülei és első szívszerelme, Xavier rég nem tartoznak az élők sorába. De minden rosszban van valami jó: legalább nem élte meg-át a több millió áldozatot követelő Sötét Korszakot.
S ezzel még nincs vége, ugyanis elvileg ő a csillagközi birodalom örököse. Ezzel ünnepelt sztárrá válik, ugyanakkor különc is, hiszen sok évtizedes lemaradása van a korral. Így nem mindenki szívébe tudja magát belopni – sőt, vannak, akik potenciális veszélyforrásként tekintenek rá. Ilyen körülmények között kell Rose-nak beilleszkednie egy új, ismeretlen világba és társadalomba. S miközben helyét keresi, nem hagyja nyugodni annak a bizonyos csóknak ajándékozója, Bren sem. Egyetlen mentsvárként, ő rá támaszkodik, hogy megeméssze a történteket, lezárja a múltját, s új életet kezdhessen.
A Hosszú álom a Csipkerózsika, disztópiába fordítva. Sheehan – egyébként fiatal felnőtteknek is szóló – regénye egyedi színt visz a vámpíroktól, angyaloktól, szellemektől, tündérektől, vérfarkasoktól hemzsegő kategóriába, s többnyire mentes a sallangoktól-kliséktől is. Nincs tehát „deja vu”-érzésünk, s így az azt követő csalódottság sem érkezik meg.
A főszereplő neve beszédes számunkra: nemcsak Csipkerózsika köszön vissza benne, hanem törékeny, érzékeny személyisége is. Aki így, dacolva a nehézségekkel, és szembenézve a félelmeivel, hősnek, s egyben esendőnek is tekinthető. Merthogy hirtelen belecsöppenni egy megváltozott világba és emberiségbe, a már megöregedett (és megmaradt) barátokkal-ismerősökkel, és mindezzel együtt elveszteni a tájékozódási pontokat és viszonyrendszereket, nem éppen leányálom. Sokkal inkább áll közelebb egy hétköznapi emberhez, mint egy természet- vagy emberfeletti képességekkel bíró szupernőhöz. Éppen ezért lehet olyan könnyen megkedvelni őt, és azonosulni vele.
S hogy mit rejt még a regény? Alapvető, univerzális értékeket és történéseket: szerelmet, elhagyatottságot, megcsalást, küzdést, önkeresést és (önmagunkba vetett) hitet. Mindezekkel mi is találkozunk életünk során. Mindezeken kívül, a romantika, szerelmi viszonyok szálait elegánsan, finoman szőtte bele a sztoriba a szerző: nem ragacsos cukormázként kapjuk folyamatosan az arcunkba egészen a fulladásig, mégis mindvégig ott van a háttérben.
A Hosszú álom tehát egy kedves, újszerű és átszabott sci-fi, romantikus történet, mely amilyen gyermetegnek tűnik elsőre, olyan elgondolkodtató és mélyebb mondanivalót tartogató könyv. Elolvasását idősebb korosztálynak is bátran-melegen ajánljuk – melynek hatására lelkükben minden bizonnyal megfiatalodhatnak, ami azért a külsőn is meglátszik.
