A TINTA Könyvkiadó most jelentette meg a Kis magyar tájszótárt az Ékesszólás kiskönyvtára sorozatában. A kötetet az MTA Nyelvtudományi Intézetében mutatták be 2014. március 18-án. Az esemény után Kovács Anett beszélgetett Kiss Gáborral, a szótár szerkesztőjével.
Kovács Anett: A szótár bemutatásakor elmondta, hogy személyes indítékai is voltak a szótár összeállításához.
Kiss Gábor: Igen, egy kis faluban töltöttem nagyszüleimnél Nógrád megyében, Cserháthalápon a nyári és a téli iskolai szüneteket az 1960-as években. Meghatódottan gondolok vissza nagyszüleim küzdelmes mindennapjaira és palócos kiejtésére. Ma is fülemben csengenek nagyanyámnak a sarampó, garád, bonc szavai, melyek a kerti kiskaput, a kerítést és a combot jelentették. Nem is tudom, az ott élő emberek ismerik-e még ezeket a szavakat?
K. A.: A rádió, a televízió hatására az elmúlt években szinte eltűnt a magyar tájegységek szóhasználata közötti különbség.
K. G.: Sajnos igazat kell adnom Önnek. Néhány szó azért tartja magát, miskolci feleségemtől tanultam a makuka és a troszka szavakat, amelyek a szotyolának és a vörös salaknak a megnevezései még ma is szülőhelyén. Kétségtelen, hogy nagy kiegyenlítődés megy végbe nyelünkben mind a hangtan, mind a szókincs területén. Ez a nyelvünk szürkülése, szegényedése.
K. A.: Miért létezhettek egyáltalán tájszavak? Miért nem ugyanúgy hívják, nevezik meg a magyar nyelvterületen ugyanazon a dolgokat, cselekedeteket?
K. G.: A nyelv elsődleges feladata – divatos szóval – a kommunikáció. A régi világban az emberek többsége egy kis területen élte le az egész életét. Soha nem beszélt tán távoli emberekkel, elég volt, ha a falubeli vagy a szomszéd falubeliekkel megértették egymást. Bizonyos fokú bezártságban ezért alakulhatott ki például a gyógynövények sok-sok népi neve. Ezért lehet a denevérnek is számtalan megnevezése pl: bőregér, bőrmadár, hajlopó, szárnyasegér. Volt, aki felvetette, és ezt igazolta is a tudomány, hogy azoknak a dolgoknak, terményeknek, melyeket országos vásárra vittek, kevesebb tájnyelvi megfelelője van, hiszen az országos nagy vásárokon távoli vidékek lakói találkoztak, és ha üzletet akartak kötni, hát ugyanazokat a szavakat kellett használniuk. Mint tudjuk, a gyógynövényeket nem vitték nagy vásárokra, és nem a denevérekről folyt a beszéd a sokadalomban.
K. A.: A reformkor magyar nyelvújítói tán tízezer szót is alkottak. Kazinczyék egyik kedvelt szóalkotási módja volt, hogy a köznyelvbe tájszavakat emeltek be. Így váltak országosan ismertté a betyár, burgonya, hullám, idom, bútor szavak. Az Ön szótárárának célja szintén nyelvújítás?
K. G.: Csak áttételesen. Hiszen a Kis magyar tájszótár szép számmal tartalmazza a mára már eltűnt hagyományos paraszti gazdálkodás és világ tárgyainak, tevékenységeinek a nevét. Ezeken nincs mit újítani. Pl. abronica annak a vízhordó rúdnak a neve, amelynek két végére akasztják a vödröket. A mai beszélő számára pedig az ismeretlen léhel ige, ami a valamikori kenderfeldolgozással kapcsolatos, pontosabban a kender fésülését jelentette. Azonban a szótár szavainak másik része alkalmas szókincsbővítésre, hiszen miért ne mondhatnánk időnkét arra, aki a jégen csúszkál azt, hogy sinkózik. A kövér, lusta ember jellemzésére pedig néha a temhe szót is használhatnánk beszédünk színesítésére.
K. A.: Milyen előzményei vannak ennek a szótárnak?
K. G.: A magyar tájnyelvnek három nagy szótára jelent meg ez ideig. Egyik a reformkor végén, 1838-ban, majd két kötetben a 19. század végen egy gyűjtemény. És 1960 és 2010 között öt kötetben látott napvilágot az Új magyar tájszótár. Ezek mellett a 20. században közel félszáz kisebb regionális kötetben leltározták a helyi tájnyelv szókincsét szorgos gyűjtők.
K. A.: Azt gondolná az ember, hogy akkor már újabb tájszógyűjteményekre nem is volt szükség.
K. G.: Gondolhatja az ember, de rosszul gondolja. Minden szótár fontos, mert segítségével pontosabban megismerjük hatalmas szókincsünk építőkockáit, a szavakat. A Kis magyar tájszótár jellemzője, hogy közel két tucat korábban megjelent kis tájszótár anyaga összeszerkesztve, együtt található meg benne. A feldolgozott tájszótárakat úgy választottuk meg, hogy lefedjék a Kárpát-medencei magyar nyelvterület jelentős részét. Szótárunk jelzi is, hogy egy-egy szó honnan származik.
K. A.: Említsen meg néhány olyan szót, amely nagy területen volt elterjedve!
K. G.: Ilyen szavak pl. a firhang, gang, pemet, früstök, jussol.
K. A.: A gang, a früstök, a jussol szavakról sejtem, hogy mit jelentenek. De mi a pemet?
K. G.: A pemet a kemence tisztítására használatos seprű volt.
Cs F.: A Kis magyar tájszótár alcíme: 5800 népies és tájnyelvi szó magyarázata. Mi a különbség a népies szó és a tájszó között? Illetve sok vagy kevés szó az 5800?
K. G.: A népies szavakat széles körben, országosan használták, míg a tájszavakat a magyar nyelvterületnek csak egy kisebb részén, egy-egy táján. A szótár 5800 szava vállaltan egy szubjektív válogatás eredménye. Ha figyelembe vesszük, hogy napjaink átlagos beszélőjének aktív szókincse csupán pár ezer, akkor jelentősnek mondható ez a szám. Igen örülnék, ha minél többen, akár csak néhány tucat új szóval gyarapítanák szókincsüket ennek az új szótárnak a segítségével.
K. A.: Kölcsey Parainesiséből rémlik egy sor számomra: ,,Teljes birtokában lenni a nyelvnek, melyet a nép beszél: ez az első s elengedhetetlen feltétel.’’
K. G.: Ez a mondat is jelzi, hogy a reformnemzedék tagjainak milyen jelentős volt a magyar nyelv ügye. A Kis magyar tájszótár összeállításával azt szerettem volna elérni, hogy korunk embere is rádöbbenjen, ma is fontos anyanyelvünk. Hiszen a magyar nyelv a legnagyobb hungarikum. Ez a szótár vállaltan népszerűsítő munka. Lapozgatásra, olvasgatásra ajánlom.
K. A.: Kosztolányi írja: a szótár lapozgatásánál nincs csodálatosabb dolog.
K. G.: Mikor szótárról beszélünk, majdnem mindig kétnyelvű szótárakra gondolunk. Pedig a TINTA Könyvkiadó szótárszerkesztőségében az elmúlt évtizedben olyan egynyelvű szótárak készültek, melyek lapozgatása, olvasgatása során a bennük magyarázott szavak segítségével a régmúlt, mára letűnt világ embereinek mindennapjaiba, örömeibe és bánataiba pillanthatunk be. A tájszavak a régi világot a történelemkönyveknél pontosabban tárják elénk.
