A 2013-as naptári év utolsó színházi bemutatója a Centrál Színház Chicagoja volt. Bár Bozsik Yvette rendező-koreográfus víziója, azaz a tartalmatlan celebség darabon keresztüli bemutatása túlontúl egyértelmű módon jelenik meg, rányomva ezzel bélyegét az egészre, az előadás egyáltalán nem értékek nélküli. A legújabb Chicago, az alapanyaggal kapcsolatos kétségeim ellenére kifejezetten élvezetes lett, ráadásul a kisebb hibák ellenére működő alapkoncepciónak köszönhetően, ha mély elgondolkodásra nem is késztet, de némi önmagunkkal szembeni iróniára is rávehet minket.
Szubjektív és nem reprezentatív, de azért egyre szerteágazóbb emlékeim alapján kevés 
giccsesebb darab létezik a Chicagonál – már ami az alapanyagot illeti. Az pedig, hogy egy-egy változat ezzel az adottsággal mit tud kezdeni, az a rendezői koncepció függvénye. Ellentétben több változattal, Bozsik Yvette rendező koncepciója e téren kiválóan szerepel: annyira giccs, amennyire a Chicagonak lennie kell, ráadásul ezt a helyén is tudja kezelni, így az sokszor öniróniába fordul át.
Mindez, azaz a televízióra való utalás azonban túl direkt módon jelenik meg a díszletben – Khell Zsolt munkája ugyanis nem másból áll, mint egymás mellé állított tévéképernyőkből (melyek hol ajtóként-ablakként, hol pedig börtöncellaként funkcionálnak). Bár a szándék, sőt a koreográfia szempontjából a praktikusság is érthető, a darab elsődleges mondanivalója azonban enélkül is könnyen és jól értelmezhető lett volna, így pedig már kissé szájbarágós lett. Ezt azonban kreatívan és elegánsan kompenzálják azonban Berzsenyi Krisztina jelmezei (főleg BillyFlynn pink/magenta öltönye, valamint a sztárügyvéd ellenpólusaként megjelenő férj öltözete lett találó.
A két főszereplőnő, Roxie és Velma hármas szereposztásban látható (előbbiként Tompos Kátya, Ágoston Katalin és Mórocz Adrienn, utóbbiként Jordán Adél, Schell Judit és Szilágyi Csenge tűnhet fel a színpadon). Mi Ágoston Katalin és Jordán Adél párosát láttuk, akik remekül kiegészítették egymást szerepeikben. Ágoston Katalin Roxie Hartként sikeresen mutatta be a karakter butácska és egy helyben tipegő szőke nőből törtető és gátlástalan szőke nőig való jellemfejlődését, Jordán Adél pedig Velma a zuhanás ellen való egyre kilátástalanabb küzdelmét mutatta be hitelesen.
Mind az alapanyag, mind a jelen koncepció szerint az előadást Billy Flynn legendás karaktere, ezúttal Kulka János viszi a hátán. Mindez meg is valósult, bár nem egészen egyértelmű, hogy ebből Kulka maga mekkora részt vállal. Hozza a kötelezőt (sőt a tőle megszokott magas szintet is), ám sziporkázni ezúttal nem láthattuk, legalábbis úgy semmiképp, mint legutóbb A nép ellenségében. Egyébként semmi gond vele: ha kell, tenyérbemászó, ha kell, gátlástalan, ha kell (ál)megkapó szónok – szóval tényleg tipikus sztárügyvéd.
Botos Éva játssza a korábban már férfiak és nők által is megformált újságíró(nő?), Mary Sunshine karakterét, mely számomra egyértelműen az előadás legnagyobb csalódása volt. Ez legkevésbé a színésznő hibája: sokkal inkább érthetetlen az, hogy egy, a médiavilág árnyoldalát bemutató rendezésben miért degradálják a karaktert egy kétjelenetes szürke egérré, hisz részben épp a gátlástalan médiamunkások (a kritikaíró mindig kivétel!) tehetnek arról, hogy semmirekellők és gyilkosok sztárokká válhatnak.
A Morton mamaként megjelenő Falusi Mariannak nem sikerült igazán kibontania a (leszbikus) börtönőr szerepét, mentségére legyen mondva, hogy jeleneteiből mindent kihozott, vastapsot is méltán kapott, egyszerűen csak a „celebes” értelmezésben nem a börtönbeli viszonyokra irányult a figyelem, hanem a börtön és a külvilág kapcsolatára, utóbbiban pedig neki kevesebb szerep jut.
Amosként és Konferansziéként a színház két kiváló színésze, Cserna Antal és Schmied Zoltán hozta a kötelezőt, sőt annál is többet. „Mr. Celofán” szerepét mintha Csernára szabták volna, Schmied pedig remekül vonta magára Konferansziéként a figyelmet, angyalszárnyai ugyanakkor furcsák voltak, az a vonal pedig, miszerint voltaképpen ő volt Roxie lelőtt szeretője (szárnyai is nyilván emiatt nőttek) zavaróan kibontatlan maradt.
A Centrál Színház Chicagoja – a dicsért színészek mellett – azért szerethető, mert mai tud lenni. Nem csak egy giccses amerikai musical, de egy tükör is a nézőknek (a celebeket többségében mi tesszük azzá, amik), ráadásul erre még külön is fel is hívja a publikum figyelmét. Bozsik Yvette a Kabaré után ismét egy a maga elvont aktualitásában remek előadást rakott össze a Centrál Színházban, melyet még azoknak is érdemes lehet megtekinteni, akik egyébként nem rajonganak a musical-műfajért. A Chicago ugyanis ezúttal még önmagát is kigúnyolja.
Dicsuk Dániel
Fotók: Horváth Judit
