Elég rizikós vállalkozás úgy kiadni egy könyvet egy sorozat részeként, hogy az gyakorlatilag az előző kötetet meséli el újra, és a „csavar” benne csak annyi, hogy mindezt másvalaki szemén keresztül teszi. Ergo valószínűleg nem sok újdonsággal kecsegtet a könyv. De aki mer, az nyer, és John Scalzi a bátrak táborába tartozik a váratlannak, bravúrosnak mondható váltással. A Zoë története Az utolsó gyarmat eseményit veszi sorra a címszereplő nézőpontjából, eloszlatva a ködfoltokat, és megválaszolva pár nyitva hagyott kérdést.
Zoë Boutin Perry története ismert minden szögből, egyet kivéve: az övéből. Hogy milyen lehet egy csillagközi sakkjátszma egyik bábujának lenni, amelynek tétje az emberiség menekvése vagy bukása? Vagy hogy milyen a történelem részesének és formálójának, illetve z új gyarmat vezetőinek lányának lenni, és tanúja lenni egy új gyarmat létrejöttének, amely tíz különféle fajnak és kultúrának ad otthont? És miként tudott eddig életben maradni, azt maga Zoë tudja a leghitelesebben elmondani. És nemcsak a történteket, hanem mindazt elárulja, mit hogyan élt meg mindeközben.
Ugyanis, míg Az utolsó gyarmat – és valamennyire a többi két előzménykötet is, bár ott nagyobb hangsúly kap a főhősök korábbi és jelenlegi magánélete – inkább politikai szemszögből lovagolja meg a gyarmatosítás folyamatát, addig ezúttal hétköznapibb, tinédzseri érzelmektől nem mentes fényben tűnnek fel és elő az a történtek. És hiába tűnik elsőre tündérmesének Zoë élete, valójában jóval árnyaltabb ennél a helyzet…
A Zoë története gyakorlatilag egy kiegészítés, ugyanis itt olyan, eddig részben ismeretlen és megmagyarázatlan eseményeket bontott ki a szerző, amelyekről az előző kötetben nem vagy csak érintőlegesen szólt a fáma. Mindezen túl, azzal, hogy Zoë kerül a reflektorfénybe, a személyisége, valamint a két obin testőréhez fűződő kapcsolata is jobban-mélyebben megismerhető.
Azzal, hogy egy tinédzserkorú szereplőt választott narrátorrá, veszélyesebb vizekre evezett Scalzi, hiszen ez ad egyfajta csapásirányt az írói stílust tekintve, amelyről nem ajánlott megírni. Továbbá, hiába tűnik egyszerű feladatnak, valójában nem könnyű eltalálni és mindvégig megtartani a megfelelő hangnemet, hogy az megfeleljen a mai fiatalok beszédstílusának és szókészletének, ne hasson erőltetettnek, s közben passzoljon is a karakter személyiségéhez. A szerzőnek szerencsére sikerült ezt a feladatot abszolválnia, ráadásul mindemellett még sok-sok (néhol keserűen) humoros percet is okoz a gunyoros, szarkasztikus és ironikus megjegyzésekkel.
Bár az elején lassan indul a cselekmény, egy idő után felpörögnek az események, és a kötet hozza a sorozattól megszokott-elvárt izgalmat. Méltó befejezése a Zoë története A vének háborúja sorozatnak – mely számomra nagyon, mondhatni meghökkentően erős kezdést hozott, aztán pedig a folytatások sem okoztak csalódást. És bár sajnálom, hogy vége, de sok jó sci-fi van (és jön is) még.
