Nem gondoljuk, hogy az operett avítt műfaj lenne, azt azonban igen, hogy nem múzeumi dísztárgyként kell kezelni, hanem úgy, ami: zenés színdarabként. Ennek megfelelően mindig örülünk, amikor napvilágot lát egy-egy, a szövegkönyvi korlátokat kicsit rugalmasabban kezelő kezdeményezés, hisz amennyiben sikeres lesz, az igazolja a legjobban a műfaj mai jogosultságát. A Budapesti Operettszínház Szabó Máté rendező által a Raktárszínpadra állított Régi nyár című előadása valahol ennek az útnak a felén áll.
A Régi nyár alapvetően nem több mint egy aranyos kis történet egy idősödő pár fel-fellobbanó szerelméről, melyre azonban több más szempont (saját gyerekeik, társadalmi helyzetük) is hatással van, így nem történhet semmi gördülékenyen. Mindezt ráadásul tovább kavarja egy kikapós cselédlány (illetve inkább cselédasszony), egy kissé pénzéhes rokon, egy lázadó fruska, valamint egy tapasztalatlan fiatalember is. Mindez már önmagában is egy egyszer megnézős, aranyos vígjátékot sugall, de ehhez jön még hozzá, hogy Lajtai Lajos, a zeneszerző mind igazán nagy slágerektől, mind gyenge dallamoktól mentesen írta meg a darabot.
Minden negatív felhangtól mentesen, hisz ilyen is kell, a Régi nyár egy kellemes, jó értelemben véve tizenkettő-egytucat jellegű előadás, melyet leginkább a kreatív rendezés tud kiemelni a többi hasonló közül. Ami ugyan annyira nem teljesül, a Raktárszínpad szűk tere, valamint a színészek sorozatos kikacsintásai miatt azonban mégis. Az operetteket sokan nagytánckaros, csicsás műfajnak gondolják, ám a Lili bárónő és a Bál a Savoyban után a Régi nyár is bebizonyította, hogy nagyon intim, visszafogott módon is lehet operettet rendezni. Méghozzá nem rosszul.
Az előadás főszerepében Kalocsai Zsuzsa zseniális. Annak ellenére tartom őt az ország talán legjobb primadonnájának, hogy én is belátom: ma már nem kell neki Vereczki Szilviát vagy éppen Lili bárónőt játszania – de itt a példa, hogy neki is megvannak még azok a nagy szerepei, melyek tovább kövezhetik karrierjének sikeres útját. Azt pedig ismét igazolta, hogy remek színésznő is; mind aggódó anyaként, mind megtört szerelmesként tündököl, Kocsis Dénes karakterének helyében pedig alighanem én is ott hagytam volna mindent, csapot, papot, menyasszonyt, csak azért mert ő úgy akarja.
Az idősödő bonviván szerepére Gergely Róbertet hívta meg vendégként a színház, mely már csak azért is jó döntés volt, mert végigpörgetve fejemben a társulatot, nem jut eszembe más, alkalmasabb jelölt a szerepre (ami, mondjuk, kicsit problémás lehet az Operettszínházra nézve). Gergely Róbert egyébként hitelesen hozza a saját magával vívódó bárót, dalai is szépen csengnek, különleges hangszíne is illik az előadáshoz (az pedig, hogy mégsem ragadott magával, alighanem az én szegénységi bizonyítványom, mert végig az Emánuel járt a fejemben).
Oszvald Marika és Faragó András párosa sokadszor is vicces. Mindkettő sok, mindkettőt láttuk már többször ugyanilyennek, és mégis, a maguk humorával együtt épp olyanok, amilyennek egy ilyen előadásban lenniük kell, szabad és lehet. Kocsis Dénes és Bori Réka egymáshoz illő fiatal pár – utóbbi néha túl sok, de elnézhetjük neki, mert a Raktárszínpad nagyon kis terében nehéz megtalálni az egyensúlyt, ráadásul jól kompenzálja Kocsis Dénes szerepének teszetoszaságát is. Kettejük jelenléte azért is különösen üde színfolt, mert végre nem csak a megszokott arcokat láthattuk egy operett előadásban. Dézsy Szabó Gábor jelenléte értelmetlen, a színész becsületére legyen mondva, hogy kihozza a maximumot a felesleges és céltalan szerepből.
Összességében csak magamat tudom ismételni, újabb világmegváltó konklúzióra már ne számítsanak: a Régi nyár egyszer élvezhető, kellemes, különösebb váratlan meglepetésektől és fordulatoktól mentes, de a tipikus hibákat is ügyesen elkerülő, korrekt előadás. Kalocsai Zsuzsa miatt pedig majdhogynem kötelező is lehetne.
Dicsuk Dániel
Fotók: Budapesti Operettszínház
