… igaz, hogy csak Angliában, és igaz, hogy csak az Átrium Film-Színház színpadán, ahol a Kultúrbrigád legújabb produkcióját, az Igenis, miniszterelnök urat Znamenák István állította színpadra. Antony Jay és Jonathan Lynn válságkomédiája már a harmadik volt idén, amelyen nevetni tudtam (a Függöny fel! és A csillagos ég után), márpedig a jó vígjátéknak ez az elsőszámú ismérve.
A második pedig az, hogy ha lehet ne csak üres, rohangálós, altesti humoros vagy szakállas-bohózatos legyen, hanem aktuális, releváns, ironikus módon reflektáljon valamire – éppúgy, mintha dráma lenne. Az Igenis, miniszterelnök úr pedig ezt is maradéktalanul teljesíti, ezen pedig nem is lepődünk meg, hisz a közelmúltat a Nemzeti Színházban Alföldi Róbert mellet megélő, a főszerepet játszó Hevér Gábor, illetve a rendező Znamenák István neve azért garantált valami ilyesmit.Maga a miniszterelnök szürke eminenciását, a kabinetfőnököt megformáló Alföldi Róbert meg aztán pláne.
Mindezek alapján az Igenis, miniszterelnök úr egy remek vígjáték, mely egyszerre ironikus és önironikus, vidám és kicsit elszomorító, frappáns és életszerű. Utóbbi kitétel mondjuk nyilván csupán az angol humor keretein belül érvényes – azért az talán mégsem mindennapi, hogy egy közép-ázsiai politikus egy fiatalkorú szűzlányhoz köti egy többmilliárd eurós szerződés megkötését. Az ily abszurd módon teremtett helyzet azonban tényleg valós, és épp ezért vicces. Vagy nem vicces – de nevetni lehet rajta.
Az pedig már megszokott, hogy az előadásban hemzsegnek az aktuálisan is érvényes utalások. Némi euroszkepticizmus, a kultúrpolitika háttérbe szorítása, a politikusi hantázás, a magyartörténelem-óra, a bürokráciára és a korrupció mérhetetlen jelentőségének fókuszba állítása – mind-mind olyan tényező, mely nem hiányozhat egy aktuálpolitikai komédiából. Az pedig már csak a hab a tortán, hogy maga Alföldi is buzizik egy kiadósat – mégsem alpári, hanem a szöveghez, valamint a deszkákon és a deszkák körül történtekhez illő módon. Itt a válasz arra, hogy vígjátékot is lehet-e minőségi módon provokációra építeni. Meg úgy általánan színházat.
Hevér Gábor miniszterelnökként hitelesen jeleníti meg az eseményekkel sodródó, tehetetlen politikust, ám elképzelésem sincs, hogy ez a figura hogy jutott odáig, hogy miniszterelnök legyen. De ha már ott van, akkor igyekszik a legkevesebb konfliktussal, csendesen elhajózni az újraválasztás tengerébe ömlő folyón, még az egyre nehezebb próbatételek ellenére is. Ebben segítségére van politikai tanácsadónőként Parti Nóra, aki jól testesíti meg a független karrierista nő komolyabb és viccesebb oldalát is, valamint zöldfülű személyi titkárként Ficza István, akinek az a(z egyébként jól kivitelezett) hálátlan feladat jutott, hogy ő viszi el a legkínosabb ügyeket és poénokat.
A miniszterelnöktől független vezető bürokrata bőrében pedig Alföldi Róbert tűnik fel. Semmilyen téren sem tudok belekötni a simulékony, totálpolitikus, rugalmas és a túlélésre játszó karakter megformálásába, de valahogy néha mégis túl sok volt az aktuális kikacsintás a részéről. Mindez persze frappáns és vicces volt, de egy teniszmeccs is egyhangúvá válik, ha minden egyes labdát ugyanúgy csapnak le – nos, itt is valami ilyesmi történt.
Ettől függetlenül jómagam nagyon élveztem az előadást, melyet tényleg tudok mindenkinek ajánlani – na jó, nem mindenkinek, mert akik a) eddig sem szerették Alföldi Róbertet, b) elvakultan kormánypártiak, c) mindkettő, azok aligha fognak pont itt megtérni. Minden, a színházra, a világra és a jó humorra nyitott néző azonban menjen bátran.
Dicsuk Dániel
Fotók: Mészáros Csaba
