Néhány hónappal ezelőtt öngyilkosságot követett el Wolfgang Herrndorf, az egyik legtehetségesebb és legsikeresebb német író. A halálos betegséggel küzdő Herrndorf több művét is méltatta a kritika, ráadásul a nagyközönség szemében is sikeresnek számított. Korábban nem olvastam tőle semmit, ám a tragédiát követően úgy döntöttem, hogy jobb később, mint soha, és elkezdtem a szerző 2010-ben megjelent regényét, a Csikket. Nem bántam meg.
Alighanem mindenkinek voltak gyermek- és tinédzserkorában olyan gondolatai, hogy jó lenne megszökni otthonról – Wolfgang Herrndorf ifjúsági regényében két Németországban élő fiatal ezt, ha nem is szó szerint, de annyiból mindenképp megteszi, hogy egy lopott régi Ladában indulnak neki a nagyvilágban. Utazásukat követve pedig megtudhatjuk, hogy látja a világot két fiatal srác akkor, amikor a saját életük is gyökeresen felfordul, hisz épp át kellene lépniük a gyerekkorból a vonzó ám rendkívül bizonytalan felnőttlétbe.
A történet főszereplője egy német gimnazista, Maik, egy meglehetősen magányos srác, és orosz barátja, a bár más okokból, de szintén nem túl szociális, a könyv névadójának szerepében is „tetszelgő” Csikk – és voltaképpen azt tudhatjuk meg a regényből, hogy – legalábbis az író szerint – mit láthat a modern Németországból két fiatal felnőtt, vagy épp tinédzser fiú (döntse el mindenki maga, hogy minek tekinti őket, én inkább utóbbira hajlok). Márpedig mindig tanulságos az, hogy más szemében minek tűnnek azok az alapvető adottságok, amelyek nekünk már természetessé váltak.
A Csikk remek, road-story szerű kép a társadalomról: egyszerre ironikus és egyszerre komoly. Miközben két fiatal történetét követhetjük, elénk tárul a huszonegyedik század (látszat)nyitott világa is, ahol mindenki megkapja az esélyt, aztán ha elbukik, akkor sokan csak annyit mondanak képmutatóan, hogy „de megvolt a lehetősége…”. Az persze teljesen más kérdés, hogy milyen – de ez most lényegtelen. Bár azért érdemes látni, hogy erről az érintettek hogy gondolkodnak.
Bár sokan hajlamosak elfelejteni, vagy legalábbis letagadni, talán a legtöbben azért emlékeznek rá, hogy ez az az életkor, amikor az ember egyszerre kíváncsi és kíméletlenül őszinte. Épp ezek azok a vonások, amik miatt nagyon is érdekes követni útjukat a Ladával – ők azért máshogy látják mindazt, ami nekünk már megszokott és természetes. Ez a fajta kritikai hozzáállás ráadásul remek humorral, és egyáltalán nem túlzó dialógusokkal társul a Csikkben.
A humornak köszönhetően pedig kimondottan élvezetes a cselekmény – mindazok a karikatúra-alakok, akikkel ők is találkoznak az út során, nekünk is emlékezetesek lehetnek innen-onnan, akár a szomszéd bácsi, akár az óvónéni, akár a rosszindulatú távoli rokon személyében. Mindennek köszönhetően pedig egyáltalán nincs olyan érzésünk, mintha erőltetett fikciót olvasnánk. Végezetül pedig egy tipikus bölcsészkérdés: a világ tényleg mindenhol ugyanolyan?
