Feydeau-bemutató a Miskolci Nemzeti Színházban
December 6-án tartja harmadik nagyszínpadi bemutatóját a Miskolci Nemzeti Színház. Huszka-Martos Lili bárónője és Bródy Sándor Tanítónője után a francia bohózat egyik klasszikus darabja, Georges Feydeau Kézről kézre című vígjátéka kerül színre, Keszég László rendezésében, Hamvai Kornél fordításában.
A századforduló Párizsában játszódó történet szerint Alcide Chanal (Pásztor Pál) egy véletlenül hangfelvételre állított gramofon jóvoltából visszahallgatja, hogy felesége (Ullmann Mónika) és hajdani iskolatársa (Kocsis Pál) légyottot beszélnek meg. Az apró technikai malőr botrányok sorozatát indítja el, a teljes őrülethez azonban kell még egy alkoholmámorban úszó ipari kém (Zayzon Zsolt), egy a szerelemtől makogó politikus (Rusznák András), egy férjét halottnak vélő feleség (Czakó Julianna), egy rajongó házibarát (Salat Lehel) és egy fontoskodó rendőrnyomozó is (Szatmári György). Szerencsére Feydeau-nál mindenki kéznél van, így dominóként borulhatnak a házasságok, és kézről kézre járhatnak az asszonyok.
Abszurditásig feszülő helyzetek, őrült tempó és záporozó poénok jellemzik a játékot Keszég László rendezésében, aki így fogalmaz a próbákról és a szerzőről:
„Feydeau-t azért jó próbálni, mert olyan, mint egy kotta, szinte mindent előre meghatároz, és ehhez a kottához érdemes tartanod magad. Az én ízlésemhez ez közel áll. De ebben rejlik a nehézsége is, mert a kottaszerűség az első, a második, sőt a harmadik ránézésre is a fantáziát akadályozó tényező. Technikailag nagyon nagy követelmények elé állítja az előadókat, ezért óvatosan kell barátkozni vele. Rengeteg türelem kell hozzá – talán ez a legnehezebb benne –, de mégis folyamatosan csinálni kell, mert olyan, mint a sport: ha nem edzel, akkor nem tudsz formába lendülni.
Nem ismerem Feydeau összes darabját, de ismerek párat, és azokhoz képest a Kézről kézre attól különleges, ahogyan az egy évvel később játszódó negyedik felvonással bezárja a történet körét. Itt mintha lélektanilag is elég mélyre menne. Számomra új felfedezés, hogy Feydeau még a pszichológiához is ért. Abban pedig igazán egyedülálló, ahogy tökéletes szimbiózist hoz létre a cselekménybonyolítás és a fizikai akció között. Nála minden egyes „nekimegy a falnak”, „leesik a székről”, „csókot dob, majd átszellemülten ráharap az ujjaira”, szóval ez mind a legjobb helyen van. Ebben a legnagyobb. Nemhiába játsszák világszerte száz színházban minden este. A szaktudás fontos, az ösztönnel legalább egyenrangú. Számomra csak az az előadás érvényes, amelyben mindkettő benne van.
George Léon Jules Marie Feydeau (1862-1921) oly korban élt, amikor sosem látott társadalmi, gazdasági és kulturális fejlődésen ment keresztül Európa. Ott lakott a meglódult világ szívében, Párizsban, ezen belül is az egyik előkelő negyedben. Jól nősült, négy gyermeket nemzett, esténként a Maximban pezsgőzött, vagy a kaszinóban kártyázott, éjszakánként pedig ellátogatott szeretőihez. Több, mint hatvan bohózatot írt. Jó sora azonban szinte egyidőben ért véget az úgynevezett „Belle Époque-kal”, a Boldog Békeidővel: hosszas betegség után, a szifilisztől megbomlott elmével halt meg egy intézetben, 1921-ben.
1904-ben, amikor már sikeres, sőt világhírű bulvárszerző volt, különköltözött a feleségétől, és megírta a Kézről kézre című új darabját. Ady Endre épp Párizsban volt, megnézte az előadást a Théatre des Nouveautés-ban (a premiert követő napon), és ezt írta (négy nappal később) a Pesti Napló 1904. március 6-i számában: “Ez a bolond darab nem nagyon értelmes, éppen nem morális, alig hogy kulisszákra érdemes, de gonosz, bolondos könnyűségében olyan merészen kacérkodik néha a legszivárványosabb filozófiával, sőt magával az irodalommal, hogy az ember dühöng önmaga ellen, amiért ezt – észreveszi.”
„CHANAL És várjál, és Poteau?
RENAUX Poteau?…
CHANAL Volt a bandzsa húga neki. De én azt hittem, szemezünk, és… Nahát, a Poteau!
RENAUX Nem is rémlik.
CHANAL Meghalt.
RENAUX Poteau? Szerencsétlen.
CHANAL Kérlek szépen… a szíve. Barátnője volt, húsz évvel fiatalabb, revütáncos… Most egy ötfogásos vacsora után mit produkálja magát, mi?
RENAUX (hogy jól érti-e) Aaa… szóval…
CHANAL Legalább mosolyogva halt meg.
RENAUX Az. De sajnálom.
CHANAL Hoppá. Te nem ismerted a Poteau-t. Érettségi előtt jött.
RENAUX Na tessék. Kikészítesz itt, aztán… Poteau! Meghalt, na bumm.
CHANAL Hát, mindannyian elmegyünk.”
GEORGES FEYDEAU: KÉZRŐL KÉZRE
Bohózat két részben
Fordította: HAMVAI KORNÉL
Alcide Chanal: PÁSZTOR PÁL
Francine, a felesége: ULLMANN MÓNIKA
Émile Renaux: KOCSIS PÁL Jászai-díjas
Sophie, a felesége: CZAKÓ JULIANNA
Hubertin: ZAYZON ZSOLT
Coustouillu, politikus: RUSZNÁK ANDRÁS
Planteloup, nyomozó: SZATMÁRI GYÖRGY
Belgence: SALAT LEHEL
Auguste: BŐSZE GYÖRGY
Germal, rendőr: KINCSES KÁROLY
Lapige, kőműves: CSERVENÁK VILMOS
Étienne: OSVÁTH TIBOR
A zenei felvételt készítette: Szesztai Dávid
Zenészek: Szesztai Dávid és Kézdy Luca
Díszlettervező: ÁRVAY GYÖRGY Jászai-díjas
Jelmeztervező: SZŰCS EDIT
Zene: SZESZTAI DÁVID
Dramaturg: ARI-NAGY BARBARA
Ügyelő: EGYÜD TÜNDE
Súgó: BÍRÓ KLÁRA
Rendezőasszisztens: RADNAI ERIKA
Rendező: KESZÉG LÁSZLÓ
Bemutató: december 6., 19 óra – Miskolci Nemzeti Színház, Nagyszínház
