Donald Ray Pollock második regénye, a Mindig az ördöggel az ötvenes-hatvanas évek vidéki Amerikájába vezet minket, ahol a háborúból visszatért veteránok, feltörekvő szektavezérek és úgy általában a helybéli lakosok meglehetősen szélsőséges módon próbálják magukat túltenni a múlt borzalmain és a jelen szürkeségén. A Mindig az ördöggel megítélésünk szerint tehát nem más, mint egy túlzó, brutális leírása egy egyébiránt valós és köztudott jelenségnek – annál nem több és nem kevesebb, e minőségében pedig méltán lett sikeres.
Már a szerző első regényét is komoly pozitív visszhang fogadta, a Mindig az ördöggel azonban mind amerikai, mind nemzetközi színtéren, a nagyközönség és a kritika körében is nagy népszerűségre tett szert. Ennek több oka is van, annál is inkább, mert a témaválasztás nem számít újszerűnek: a szekták világával, a szélsőséges vallási irányzatokkal és a háború utáni személyiségdeformálódással már számos könyv (és színdarab, film) foglalkozott az elmúlt években-évtizedekben.
Donald Ray Pollock megdöbbentően brutális és nyers stílusa azonban nagyon is jól illik a regény alaphelyzetéhez és történetvezetéséhez. Brutális gyilkosságok, pszichológiai párbajok és az ember embertelenség elleni küzdelme jelenik meg többek között az egyes, egymástól eltérő fejezetekben – mellyel erős kontrasztot képez a szerző brutális stílusa. Mindez a szélsőséges karakterábrázolással együtt meglehetősen nyugtalanító – sőt igazából túlontúl is az. És alighanem épp ez az egyik lényeg.
Mind a történet, mind a karakterek túlzóak – a magam részéről egy pillanatig sem hittem azt, hogy amit olvasok, az valóság. Nem is kell annak lennie. Donald Ray Pollock ugyanis az őrületet, a határokkal nem övezett tébolyt és kegyetlenséget egy olyan környezetbe helyezi, mely, ha nem is azonos az „amerikai álmot” megtestesítő kertvárosi világgal, de – vidéki kisvárosként – sok tekintetben utal rá (miközben más szempontokból – szegénység, kilátástalanság – pedig a gyökeres ellentéte a gazdag, metropoliszok melletti eszményi zöldövezeteknek).
Visszatérve tehát, ismétlem, egy pillanatig sem hittem el, hogy a történet valóság. Azt azonban – talán a szektákról a tömegmédiában festett képek, talán az amerikai iskolai lövöldözések, talán csak a saját félelmem hatására – elhittem neki, hogy valamikor majd lehet belőle valóság is. Hiszen titkok, fájdalmak mindenkiben lakoznak, düh és felháborodás mindenkit marcangol – a „könnyű kiút” pedig sokszor csábítóbbnak hat, mint az, hogy kemény munka árán próbáljuk saját magunk megoldani az életünk nehezebb periódusait és szegmenseit.
A Mindig az ördöggel nem könnyű olvasmány – nem is a valóság. Nem gúnyosan, hanem a legpozitívabban mondom: egy felnőtteknek szóló, tanulságos mese, mely azonban nem arról szól, hogyan kellene, hanem leginkább arról, hogyan nem szabad semmiképp sem. Talán megrendítőnek is kellene lennie – ez, pont a valóságérzet elmaradása miatt nálam nem játszott végül szerepet –, de elgondolkodtatónak mindenképp nevezném. Hiszen, lássuk be, a „hogyan ne” is fontos.
