Előre is elnézést kérek mindenkitől a talán megtévesztő címért, Stephen King ugyanis nem ír új sorozatot, főleg nem fantasyt – most jelent azonban hazánkban meg a korábban is nagy népszerűségnek örvendő Setét torony című regénysorozat utolsó kötete, melyet már meglehetősen sokan vártak. Az pedig csak az én problémám (vagy hibám, ez definíció kérdése), hogy csak most ismerkedtem meg az egyébként világhírű és közkedvelt regényekkel.
Most, az esetleges félreértések tisztázását követően, remélem, olvasóvesztés nélkül, akkor nézzük is magát a regényt, melynek címe Átfújta a szél a kulcslyukon. Én ugyan nem vagyok túl illetékes a témában, de azt gyanítottam, hogy King esetleg George Lucastól, a Csillagok háborúja sorozat atyjától tanult számozni, akinél a harmadik rész számszerűleg a hatodik, történet szerint a mínusz egyedik.
Miután az Átfújta a szél a kulcslyukont sokan a „négy és feledik” résznek tartják, joggal hittem azt, hogy Kingnél és a Setét toronynál is valami hasonló történhetett. Azonban egy, a témában nálam sokkal szakértőbbnek számító kollégám elmagyarázta, hogy szó sincs erről, egyszerűen csak a szerző egész életművén átívelő sorozat korábban már megjelent negyedik és ötödik része között sok rajongó, illetve talán maga King is érzett egy olyan „üresjáratot”, ami már zavaróan hatott, és érdemes lehetett összekötni őket egy új történettel.
Nekem azonban a sorozattal kapcsolatban – reményeim szerint csak egyelőre – sajnos nincs ennél átfogóbb tudásom (ebből adódóan összehasonlító alapom meg aztán pláne), így ezúttal megmaradnék annál a szintén nem kis feladatnál, hogy ezt a könyvet önmagában, az elő- és utótörténetektől függetlenül próbálom meg értékelni. Szerencsére ez nem lehetetlen feladat, fogjunk hát neki.
Stephen King elsősorban a thriller és a horror nagymestere, az Átfújt a szél a kulcslyukonban (és, gondolom, a sorozat előző tagjai során is) azt is bebizonyítja, hogy a fantasyhez mint műfajhoz is jól ért. (Természetesen más misztikus művei is vannak, sőt sok regényében van valamilyen földöntúli rejtély, de – eddigi tapasztalataim szerint – nem tipikus, hogy már magát az alaphelyzetet is egy ilyen világ jelenti.) Őszintén szólva rám nem volt olyan nagy hatással, mint például a legutóbbi Carrie, de azt el kell ismerni, hogy a maga nemében remek regény.
Ezt azonban nem elsősorban az alternatív varázsvilágnak, és a cselekményfolyamnak (egy lovag meséli el egy fiatal srác történetét, aki favágó apja halálát szeretné megbosszulni, és utána szeretne járni anyja rejtélyes új férjének is) köszönhetjük, hanem a már megszokott, gyomor- és torokszorítóan fordulatos és félelmetes kingi ábrázolásmódnak. Melyet egyszerűen nem lehet megunni – főleg, hogy egyre sötétebbek és hidegebbek a késő őszi esték-éjszakák is, így immár végérvényesen megkezdődik a thrillerek/horrorok idei szezonja is