Miért kellett bezúzni 1953-ban egy gyermekkönyvet?
A napokban jelent meg a Népi mondókák című kötet a TINTA Könyvkiadónál Az ékesszólás kiskönyvtára sorozat 26. darabjaként. Ebből az alkalomból kérdezte Cserháthalápy Ferenc a könyv két összeállítóját, Küllős Imola folklórkutató egyetemi tanárt és Laza Dominikát.
Cserháthalápy Ferenc: Honnan származik a kötet készítésének az ötlete?
Laza Dominika: 2012 júliusában gyakornokként dolgoztam a Tinta Könyvkiadóban, ahol Kiss Gábor, a kiadó vezetője már régóta tervezett megjelentetni egy népi mondókákat tartalmazó kötetet. Én is lelkesedtem az ötlet iránt, így a mondókák gyűjtését és rendszerezését kaptam meg első feladatomul, s végül munkámmal végigkísérhettem a könyv születésének egész folyamatát.
Cs. F.: Honnan gyűjtötték a mondókákat? Elmentek óvodákba, és kikérdezték az óvónőket?
L. D.: Ilyen széles körű kutatásra nem nyílt lehetőségünk. Ehelyett megbízható, már nyomtatásban megjelent forrásmunkákból dolgoztunk, és ezek praktikus, hétköznapokban is használható kivonatát tárjuk most az olvasóközönség elé. Persze a saját élményeim is közrejátszottak a válogatásban, melyik mondókára emlékeztem én is, hogy mondtuk óvodában, iskolában…
Cs. F.: Végül hány mondóka került be a kötetbe?
L. D.: Néhánnyal több mint hatszáz. A hatszáz közül 120 rövid névcsúfoló és 50 pedig nyelvtörő. Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy 50 mondókához kotta is tartozik.
Cs. F.: Érdekes módon a kötetet az egyik összeállító, Laza Dominika sajátos hangulatú képei illusztrálják. Más köteteket is illusztrált már?
L. D.: Igen, egy december elején megjelenő könyvben fognak még feltűnni a képeim a strasbourgi székhelyű Éditions du Signe kiadásában. Ezelőtt csak egy kisebb újságban jelentek meg illusztrációim nyomtatásban.
Cs. F.: Laza Dominika még az ELTE magyar szakján folytatja a tanulmányait. Milyen érzés egyetemistaként egy szép és tartalmas kötet címlapján látnia saját nevét?
L. D.: Igazán furcsa, egyelőre még nem tudom hova tenni. Persze, azért mindenképpen pozitív érzés, nagyon örülök neki.
Cs. F.: A kötet fülszövegében olvassuk, hogy Küllős Imola elgondolása alapján rendezték el, csoportosították az összegyűjtött népi mondókákat. Mióta foglalkozik a népi mondókákkal?
Küllős Imola: A kötetben szereplő mondókákat, dalocskákat funkciójuk és az elhangzás alkalma szerint csoportosítottam. Egy 1974-ben kiadott, ma már nem forgalmazott kis könyvecskét, Kovács Ágnes (folklórkutató) és Borsai Ilona (népzenekutató) „Cinege, cinege, kismadár…” című munkáját vettem alapul. Én alapvetően a népköltészettel foglalkozom, több, mint 25 évig tanítottam az ELTE Folklór Tanszékén a népballadáról, a népi líráról, s ezen belül a gyermekkor költészetéről, illetve az ún. dajkarímekről, altatódalokról.
Cs. F.: A Népi mondókák című kötetet Küllős Imola kis tanulmánya nyitja. Mit gondol, régebben, a hagyományos paraszti világban népszerűbbek voltak a mondókák, mint ma?
K. I.: A válaszom egyértelmű igen. Az altatók, jártatók, höcögtetők, tapsoltatók, állathangutánzók vagy a játékdalok és csúfolódó, nyelvtörő mondókák mind-mind a játékos tanítást/nevelést/tanulást, a környezet megismerését célozták. 60−100 évvel ezelőtt még nem volt rádió, tv, dia- vagy mozgó film a gyerekek szórakoztatva nevelésére. Ezek a rövid, ritmusos szövegek, dalocskák voltak a legkézenfekvőbb eszközei az anyanyelv (illetve az adott tájnyelv) elsajátításának (szakszóval: a nyelvi szocializációnak) is.
Cs. F.: Ha a mondóka szót halljuk, mindenkinek ilyesmi jut eszébe: Ecc, pecc, kimehetsz…, Egyedem-begyedem, tengertánc… stb. De mit nevezünk igazából mondókának?
K. I.: A mondóka általában rímes, meghatározott ritmusra mondott rövid vers, rigmus. Mindig alkalomhoz és/vagy funkcióhoz kötődik. Tele vannak nyelvi leleménnyel: ha nem végrímeket, akkor szókezdő betűrímeket (alliterációkat) és játékos ikerítéseket (mint az egyedem-begyedem), jópofa hangutánzó szavakat és szóferdítéseket találunk bennük.
Cs. F.: A kötetben szép számmal találunk kottákat. A mondóka énekes műfaj?
K. I.: A dajkarímek (tehát a felnőttek által a kisbabának mondott szövegek, pl. az altatók) és a gyermekmondókák (tehát a gyerekek „saját” szövegeinek) egy része egyszerű, néhány hangból álló dallamra énekelhető. Ezért vannak a kötetünkben kották. De a dallam nélküli szövegeknek is sajátos intonációja és ritmusa van. Gondoljon csak a hintáztató versikékre!
Cs. F.: Mennyire van feltérképezve a magyar mondókavilág? Mert a bevezetőben olyasmit is olvashatunk, hogy volt olyan gyűjtemény, amely elkészült, megjelent, de rögtön be is zúzták a köteteket.
K. I.: Szerintem a magyar gyermekfolklór, különösen a gyermekjátékanyag elég jól fel van gyűjtve, legjobb ismerője ma Lázár Katalin, zenefolklorista, az MTA BTK Zenetudományi Intézetének munkatársa. Valóban volt egy olyan gyűjtemény, Bakos József Mátyusföldi gyermekjátékok című munkája, amelyet 1953-ban nevetséges indokkal, néhány idegen-csúfolódó mondókája miatt bezúztak. Csak néhány példánya maradt fenn, amit a folkloristák nagy becsben tartanak. De több jó – igaz ma már nehezen beszerezhető – népi mondókás gyűjteményünk van. Más kérdés, hogy a kereskedelemben manapság sok a nem hiteles forrásból származó, a magyar nyelvi hagyományokat felülíró, „művi”, feleslegesen „gügyögő” vagy idegenből rosszul fordított képes kiadvány. Sajnos, a tanítókat és óvodapedagógusokat képző főiskolákon nincs folklóroktatás, vagy legalább olyan szakember, aki rá tudna mutatni nyelvi és kulturális hagyományaink értékeire. Ha az óvónő, tanító is tájékozatlan, hogyan tudná megkülönböztetni a jót a silánytól egy átlagos műveltségű anyuka?
Cs. F.: Napjainkban olyan sokat vitáznak az iskolai kötelezően megtanulandó memoriterekről. Ha a kisgyermek sok mondókat ismer, vajon később, az iskolában könnyebben sajátítja majd el a könyv nélkül megtanulandókat?
K. I.: Egészen biztosan igen. És ha hiszünk Kodály nagyszerű zenepedagógiai írásainak, a mondókázó, daloló kisgyermeknek hamarabb kifejlődik a ritmusérzéke, ennek következtében összerendezettebb a mozgása, arról nem is beszélve, hogy mennyire bővül a szókincse és a világról való tudása is.
Cs. F.: Nehezen tudunk szebb emberi kapcsolatot elképzelni, mint a kisgyermek és az édesanyja közötti bensőséges viszonyt. Erősíthető ez az érzelmi kapocs a mondókák segítségével?
K. I.: Határozottan állíthatom, igen.
Cs. F.: Amikor gyűjtötték, majd szerkesztették az anyagot, milyen könyvhasználó lebegett a szemük előtt, kinek ajánlják a gyűjteményt?
L. D.: Úgy gondoljuk, hogy elsősorban pedagógusoknak, anyukáknak lesz hasznos a kiadvány. A mérete és a szerkezete is megkönnyíti számukra a könyv hétköznapi felhasználását.
K. I.: Én is gyakorló szülőknek, nagyszülőknek és óvodapedagógusoknak ajánlom gyűjteményünket. Szemezgessenek belőle kedvük és ízlésük szerint. Érdemes azt is elmondani, megtanítani egy-egy dal, mondóka kapcsán, hogy: „a könyvben ugyan így van, de én másképp hallottam, tudom”. Ezáltal játékos formában nyelvünk gazdagságára és változatosságára hívjuk fel gyermekeink figyelmét.
