Ritka és örömteli pillanat az, amikor néző és kritikus egyetért, márpedig velem ez történt a Centrál Színház legújabb bemutatóját, a Pokorny Lia és Bereczki Zolnán főszereplésével látható Függöny fel! című vígjátékot követően. A nézőtértől kifelé menet ugyanis fél fülemet minduntalan a színészeket elismerő mondattöredékek ütötték meg, kiemelendő, hogy ilyen szempontból mennyire nehéz darab is ez. Márpedig ez így igaz – le a kalappal a Centrál komikus vénával megáldott társulata előtt.
Mindig pikáns színházban olyan darabot látni, ami magáról a színházról szól. Ilyen volt Alföldi 
tökéletes nemzetis búcsúválasztása, a Mephisto, és ugyan teljesen más szempontból, de ugyanígy remek döntés a Centrál Színház által színpadra állított Függöny fel! is. Michael Frayn komédiáját akkor érdemes műsorra tűzni, ha rendelkezésre áll kellő számú és karakterű autonóm, komikus vénával bőségesen megáldott színész – ez azonban önmagában kevés a sikerhez.
A Centrál esetében a többletet, ami biztosítani hivatott a vastapsot és a magas előadásszámot Puskás Tamás igazgató rendezői megoldásai jelentik, melyeknek köszönhetően mi, nézők még inkább közel érezhetjük magunkat a színpadon, azaz a társulat tagjai között történő folyamatokhoz. Márpedig kibicelni, a kulisszák mögé látni, magántitkokat megsejteni mindig nagy élmény – még akkor is, ha tudjuk, hogy ezúttal csupán tényleg egy fikcióról beszélünk.
A darab története alapján egy vidéki, kissé szedett-vetett társulat mindennapjaiba, pontosabban egy turnéra induló előadás főpróbájának első felvonásába (első felvonásába, majd, immár hátulról, a díszletek mögül, a sokadik előadás első felvonását (második felvonás) láthatunk bele. Tudom, hogy ez a mondat kaotikusan hangzik, de nézzék meg a darabot, és rögtön érhetővé válik.
Mint már korábban is említettem, a darabot a színészeknek kell a hátukon vinni – és viszik is becsülettel. Nagyon komoly koncentrációt igényel ugyanis egyszerre két szerepet (a színész szerepét, és a színész darabbeli karakterének szerepét) játszani, azokat folyamatosan váltogatni, ráadásul mindezt úgy, hogy a helyzetváltásokat mind a partnereknek, mind a közönségnek folyamatosan tudnia kell követni. (Másrészt azonban a színpadon megjelenő káosz miatt sok esetben egy-egy valódi baki is könnyebben el tud csúszni, hisz aligha tudnánk megállapítani, hogy az valódi vagy szövegkönyv szerinti.)
A jó játék azonban önmagában kevés: a Függöny fel! darabként is rendben van. Egyrészt láthatunk egy tipikus bohózatot (azaz inkább egy bohózat-paródiát), illetve egy remek helyzetvígjátékot. A Függöny fel! nem tart valahonnan valahova, nem tudunk meg sokat a karakterek előéletéről, sőt feloldás sincs, csak sejthetjük hogy másnap mi lesz – ám a felvázolt szituációból adódó konfliktuspoénok nagyon működnek.
Visszakanyarodva a színészek teljesítményére, Pokorny Lia remekül hozta a szenilis házvezetőnőt játszó megtört, idősödő színésznőt, Ágostok Kati is remek teljesítményt nyújtott a cicababát alakító buta szőke színésznőcske szerepében, Schmied Zoltán tökéletesen hozta a bohém, premier előtti idegbetegséggel küzdő rendezőt, Pap János pedig brillírozott az alkoholista, feledékeny öreg színész bőrében. Részemről Bereczki Zoltán és Botos Éva játékát soknak éreztem, de ennél komolyabban nem tudok és nem is akarok beléjük kötni. Tehát, bár voltak, akik az én elvárásaimnak jobban, és voltak, akik kevésbé feleltek meg, vitathatatlan, hogy mindenki egyformán megérdemli a tapsot – márpedig ez is ritka, és ez is az alkotói stáb és a Centrál Színház vezetésének a dicsérete.
És egyébként is: egy komédia akkor működik, ha a helyzetet átlátva és akceptálva nevetünk rajta. Márpedig ez megtörtént – és ebben is egyetértettem a közönség jelentős részével.
Dicsuk Dániel
Fotók: Rick Zsófi
