Előre szólok, hogy ez a cikk kissé túlcsordul a liberális humanizmussal, szóval, aki nem bírja, ne kattintson a továbbra. Mentségemre szóljon, hogy komoly apropója is van, mégpedig a nemrég megjelent Szökés Auschwitzba című könyv, mely remekül támasztja alá azt, amit egyébként is le szerettem volna írni.
A háború borzalmairól a történelemkönyvek száraz lapjain csak ismereteket szerezhetünk, nagyon nehéz azonban pusztán annak köszönhetően átérezni a történteket, ha a sztálingrádi veszteségekről, vagy a holokauszt áldozatainak becsült számáról olvasunk. Sokkal plasztikusabb, és jó esetben sokkal megrázóbb élményt nyúlt egy-egy személyes beszámoló, vagy akár emberi tragédiák életszerű leírásának megismerése. A Szökés Auschwitzba egy kicsit mindkettő.
Az Alexandra Kiadó gondozásában megjelent könyv egy brit katona igaz története, aki – mint azt egyébként a beszédes cím röviden el is meséli – önszántából került az auschwitzi koncentrációs táborba. Denis Avey 1944 nyarán egy közeli hadifogoly-tábor lakójaként hallotta a szinte felfoghatatlan szóbeszédeket a közelükben zajló szörnyűségekről, és arra a hajmeresztő elhatározásra jutott, hogy a saját szemével akarja látni, mi történik a szögesdrót-kerítés mögött. Titokban ruhát cserélt hát az egyik munkaszolgálatos rabbal, és a munkanap végeztével beszökött a tábor területére.
És ez csak a kezdete annak a folyamatnak, hogy Auschwitz rejtélyei feltárultak egy viszonylag objektív szemlélő előtt. Az ehhez hasonló könyvek érdeme az, hogy kézzelfoghatóvá teszik az olvasók számára a borzalmakat – ám a Szökés Auschwitzba jóval fontosabb üzenetet is hordoz, mégpedig a rejtélyeket veszélyben is felkutató, a kockázattól nem félő ember történetét.
Nem kell mindannyiunknak kockáztatnunk az életünket, olyan dologba vágva a fejszénket, melyet követően kizárólag a szerencsének köszönhetően maradhatunk életben. Nem kell szuperhőst játszanunk, és nem kell egymagunknak megváltani a világot. Az azonban fontos, hogy ha úgy alakulnak a dolgok, ahogy az már nincs ínyünkre, tegyük meg azt a keveset amit tudunk – és az is legalább ennyire fontos, hogy minél hamarabb tegyük meg, mert utána már lehet, hogy késő lesz,
És ez békeidőben éppúgy igaz, mint háborúban.
DicsukD
