Jane Austen nagy valószínűséggel (és remélhetőleg) nem ismeretlen névkén cseng a magyar olvasóközönség számára: a 19. századi angol klasszikus irodalom szerzőjéről van szó. Ha más művéről nem is, a belőle készült filmadaptációnak köszönhetően a Büszkeség és balítéletről biztosan hallott már mindenki, melyet a kritikusok az írónő életművének legjelentősebb darabjaként tartanak számon. Jó páran egyébként talán nem is tudják, hogy Austen legelőször az Első benyomások címet adta regényének – amely ugyanúgy találó és beszédes, viszont kevésbé találja el a lényegi mondanivalót. Sokatmondó, hogy a mű népszerűsége a mai napig töretlen, és a honfitársak még 2003-ban is a második legkedveltebb könyvnek választották meg.
A korabeli társadalomban a személyközi kapcsolatok, viszonyok jóval merevebbek és szabályozottabbak voltak, mint napjainkban (ez nyilván nem újkeletű tény). A nőknek otthon volt a helyük a háztartásban, s úgymond élet- és karriercéljaik a család köré összpontosultak: férjvadászat (ahol a döntésben az egyébként fontos vagyoni szempontokon kívül szerencsére helyet kapott az érzelmi faktor is, bár sokan hajlandók voltak az lemondani a jóllét e részéről a jólét javára), a családalapítás, a gyereknevelés és a leányok kiházasítása (mielőtt elérnék a vén kort a harminc felé közeledve…). Addig pedig a szülők mindent igyekeztek megtenni taníttatás és nevelés révén, hogy vonzó partivá váljanak a feleségek piacán.
Ennyi háttérismeret után pedig következzék végre a történet. A Büszkeség és balítélet a Bennet-család öt leányáról szól, akik között a józanabb, érettebb nővérek, Jane és Elizabeth már a férjhez menés korában vannak, míg a csapodár, hebrencs fiatalabb húgokat éppen most készülnek bevezetni a társasági életbe. A szülőket lehet is rendesen sajnálni, mert ebből kifolyólag életük egyáltalán nem unalmas. Egyrészt, már egyetlen kevésbé rangos-vagyonos családból származó lányt előnyös házasságban férjhez adni is valóságos projekttel ér fel, nemhogy ötöt…
Másrészt, öt különböző életszakaszban lévő és eltérő személyiségű lányutód nevelése nem kis kihívás. Akik fognak nem is egy és nem is kis meglepetést okozni, de szerencsére Bennet-apát kemény fából faragták (amit mi sem bizonyít jobban, mint az, hogy sikerült elméjének és idegeinek épségét megőriznie enyhén szólva is neurotikus felesége mellett, aki emiatt a problémamegoldásokban inkább akadálynak, semmint segítő szövetségesnek bizonyul), s megtesz minden tőle telhetőt, hogy mentse a menthetőt.
Mindeközben pedig a sok-sok félreértés és a másik téves megítélése miatt nem egy ballépést tesznek a lányok, és számos rosszul meghozott döntést hoznak a lánytestvérek és kiszemeltjeik. Utóbbi pedig a legkülönfélébb okokra vezethető vissza – csak párat említve közülük: körülményekre, szóbeszédekre, hazugságra, önös érdektől vezérelt szándékos befolyásolásra, naiv jóhiszeműségre, büszkeségre, rangbeli különbségekre. Azonban a nehézségek ellenére legvégül minden jóra fordul, s Jane és Elizabeth elnyerik megérdemelt jutalmukat: egy-egy boldog házasságot Mr. Bingley és Mr. Darcy oldalán.
A Büszkeség és balítélet nem is annyira a történet miatt vált ennyire közkedveltté – noha a cselekmény tartogat fordulatokat –, hiszen a téma minden esetben ugyanaz: romantika, szerelem, hűség, egymásért való küzdés. Sokkal inkább a kiváló társadalomábrázolásnak köszönhetően képes a regény megtartani az irodalomban masszívan elfoglalt előkelő helyét – nem megfeledkezve természetesen Austen lehengerlő, szellemes, ironikus, humoros és gunyoros írói stílusáról, mely rengeteg élvezetes percet tud szerezni az olvasóknak.
Benneték mindennapjainak végigkövetése során hiteles képet kaphatunk a korabeli társadalmi osztályokról és berendezkedésekről, miközben elmerülhetünk a karakterek személyiségében (akiknek Austen egy-egy vonását emelte ki, amelyekre karikatúraszerű eltúlzással erősített rá), lelki világában és tetteik, döntéseik mozgatórugóiban.
A magam részéről amondó vagyok, hogy kötelező olvasmánnyá kéne tenni Jane Austen Büszkeség és balítélet című romantikus regényét. Kiválóan mutatja be a kort és adja át a hangulatot, különféle jellemeket vonultat fel, s mindezt egy egyáltalán nem unalmas történetbe ágyazva. És – reményeim szerint – az iskolások is szívesebben fogadnák, mint néhány mostanit.
Bártfai Eszter
