Bár akkora dobásuk talán nem volt az utóbbi egy-két évadban, mint a Katona József Színháznak, vagy az Alföldi-féle Nemzetinek, egyik bemutatójukkal sem okoztak csalódást, így – miután személyes okokból tavasszal lemaradtam a premiert követő első előadásokról – kíváncsian vártam, hogy pontosan mit is kapok, amikor végre megtekinthetem a Radnóti Színház tavalyi utolsó bemutatóját, a Ményei Pál tollából fakadó, Dinyés Dániel dallamaival és Hajós András dalszövegeivel megfűszerezett Mozgófényképet.
Limonádé jellegű fedőtörténet, hangulatos zene, remek karakterábrázolások, némi szükséges túljátszással, a Horthy-korszak utolsó éveinek görbetükrös ábrázolása – így írható le egy mondatban a Mozgófénykép. Nekünk persze nem célunk ilyen röviden elmondani azt, amit még hosszú bekezdéseken át elemezhetünk, de tény – mint ahogy az is, hogy e kritika bevezetőjének a színházról szóló része szintúgy jól jellemzi magát a darabot is: nem olyan nagy dobás, de egyáltalán nem csalódás.
Visszatérve magára a történetre – nagyon lényeges, hogy senki, soha, semmilyen körülmények között meg se próbálja komolyan venni. Tudom, hogy normális esetben ezt nem is kellene hangsúlyozni, de a szünetben a büfébe sétálva hallottunk olyan hangokat, akik azért fanyalogtak, hogy „ilyet már annyiszor láttak”. Nos, pont ezért nem szabad komolyan venni, hisz tény, hogy az önmagát álcázó szerelmes fiút, az apja és a szerelme között ingázó lányt, és a semmiből előbukkanó anyát is untig ismétlik a ponyva-forgatókönyvírók, de kérem alásan, épp ez a lényeg.
Göttinger Pál rendező tolmácsolásában a Mozgófénykép ugyanis, mint a címe is mutatja, a magyar filmgyártás hőskorának próbál emléket állítani. Erre utal az az ötletes duplacsavar is, hogy a szereplők nevei megegyeznek a kor ünnepelt sztárjaiéval – Perczel Zita, Törzs Jenő, Ráday Imre, Karádi Katalin, Turay Ida, Jávor Pál és természetesen Kabos Gyula –, és a Radnóti társulata az ő élő szobrukat formázta meg; őket láthatjuk egy sablonos film forgatása közben. Ez a darab értelme – ám talán ez lehet a legnagyobb buktatója is egyben.
Mégpedig azért, mert a nagy számok törvénye alapján jónéhányan lesznek olyanok a nézőtéren, akik nem, vagy csak alig láttak régi filmeket. Magyarországon valamiért a fentebb említett nevek, és főleg a jellemzőik sokkal kevésbé épültek bele a köztudatba, mint néhány másik országban – így a paródiák és motívumok sok esetben nem lesznek érthetőek, legfeljebb csak sejthetjük, hogy egy a túljátszás, vagy egy cselekményszál azért került a történetbe, mert az eredeti színész is úgy oldotta meg, vagy mert többnyire olyan jellegű szerepeket formált meg.
A darab persze így is élvezhető és érthető lehet, mégpedig a színészcsapat, elsősorban Kováts Adél, Gazsó György és Szervét Tibor kiváló játékának köszönhetően, akik egyszerre tudják jól átadni neves szerepük jellegzetes színészi eszköztárát, illetve – a már említett látványos túlzások révén – azt is jól érzékeltetik, hogy mit kell komolyan venni, és mit nem. Ennek ellenpólusaként, érzékeltetve a valóság és a játék között húzódó határt, jelenik meg Bálint András megszemélyesítésében Horthy Miklós kormányzó, aki azonban, ellentétben sok filmbeli vezetővel, nem tudja megoldani a gondokat, csak tétován bólogat és mosolyog, panaszkodik, majd egyszerűen továbbmegy.
Ha ez csak a korabeli kontrasztot, a „boldog békeidők” filmvilága és valós helyzete közötti éles elütést hivatott jelezni, akkor semmi gond. Ha azonban a szerző és a rendező bármi aktuális áthallást kívánt volna belecsempészni az előadásba, az nagyon nem illett volna a darab által vázolt helyzetbe. Ráadásul nem is működött volna.
Ettől függetlenül, összességében a Mozgófénykép az, ami – egy, a múlt tükrében értett áthallásos, kellemes, nosztalgiázó darab, és mint ilyen, kellemes kikapcsolódást biztosít a nézőtéren helyet foglalók számára. De könyörgöm, tényleg ne vegyük komolyan…
Dicsuk Dániel
Fotó: Dömölky Dániel
