A májusi angol nyelvű megjelenést követően szeptember végén magyarul is megérkezett Dan Brown legújabb regénye, az Inferno. A világhírű író legújabb regénye, mely egyben a Robert Langdon főszereplésével jellemezhető sorozat negyedik „epizódja” ezúttal a Dantéhoz kötődő legendák (illetve összeesküvés-elméletek világába vezet minket, olvasókat – de a főhős utazásait kísérve kirándulást tehetünk az eltérő kultúrájú Isztambul városában is.
Dan Brow népszerűségéhez és sikeréhez aligha férhet kétség – elég csak ránézni az eddig eladott könyveinek meglehetősen impozáns számára. Alighanem sokan emlékszünk rá, hogy közel tíz éve, a Da Vinci kód című regényével, majd még inkább azt követő, Tom Hanks főszereplésével készült hollywoodi filmadaptációval robbant be a köztudatba. Regényei cselekményei még általa sem titkoltan építenek a különböző történelmi összeesküvés-elméletekre – bár ő maga érthető okokból hangsúlyozza, hogy cselekményei, bár valós alapokra épültek, teljes mértékben fikciók, és ő csak kérdéseket szeretne feltenni, nem pedig véleményt alkotni.
Ezt azonban sokan – köztük a fanatikusabb rajongók és a sértődött katolikus egyház – nem veszik figyelembe, és lelkesen járnak a Dan Brown, illetve népszerű karaktere, a szimbólumkutató Robert Langon nyomában. Sokszor szó szerint is, így gondolom, sok város szurkol azért, hogy ők adják a helyszínt a sikeres író következő regényéhez, mert az garantáltan fellendítené a turizmust. Hm, Budapesten nincsenek véletlenül földalatti szervezetek elrejtett jelei? Most, hogy így jobban belegondolok, a hármas metró alagútjaiban található csövek egészen különleges elrendezése valamilyen ősi titkot rejt magában – érdemes lenne szólni Dan Brownnak.
Félre azonban a tréfával, mely tényleg nem több finom élcelődésnél (különben is csak a fővárost szeretnénk kicsit fellendíteni), térjünk vissza az Infernora, mely – és ezzel aligha okozunk nagy meglepetést, főleg Az elveszett jelkép után – számos tekintetben tipikus Dan Brown regény. Mind a cselekményleírás, mind a szóhasználatok, mind pedig a kissé (az olvasók, a vázolt témákban való járatlansága miatt szükségesen) szájbarágós stílus tekintetében.
Az alaphelyzet egyébként másban is hasonlít a szerző többi regényére, mégpedig a felállásban: egy kora középkorú férfi egy vonzó, közel hasonló életkorú, egészen addig az estéig/reggelig idegen, vagy legalábbis csak távolabbról ismerős nővel az oldalán száll szembe a szédületesen gyorsan érkező kihívásokkal. (E téren csak a Digitális erőd tért el annyiban a többi Dan Brown regénytől, hogy ott a férfi és a női hős egymástól hatezer kilométerre küzdött a saját akadályaival, és csak a végén találkoztak.)
Különbség, mégpedig jelentős különbség azonban az, hogy ezúttal lényegesen kevesebb konkrétummal találkozhatunk az oldalakon, és – talán szerencsére – sokkal több van az olvasói fantáziára bízva. Ennek mögöttes okáról most nem szeretnék értekezni, annál is inkább, mert már számos alkalommal leírtam, hogy mondhat egy kritikus bármit, ha a könyv maga úgyis olvasói siker. Az Inferno márpedig az.
Végezetül azonban annyi személyes megjegyzésem mégis lenne, hogy ha valaki most kezdene ismerkedni a szerző műveivel, az ne ezzel kezdje, hanem valamelyik korábbival (például a megjelenési idő szerint sorban). Aztán persze olvassa el ezt is.
