Eowyn Ivey első regénye, A hóleány a fagyos északra vezet minket. Ha csak a számunkra távoli, ismeretlen és idegen Alaszkára gondolva kicsit talán elfog a borzongás: a sötét és hideg tájat leszámítva semmi reményteli vagy bizalomgerjesztő nem jut eszünkbe. Mindezen sajátságok tükröződnek a szerző munkájában is: nem csupán egyszerű színhelyül szolgál az alaszkai táj, hanem kevéssé komoly, elgondolkodtató és egyáltalán nem szívderítő történetet mesél el, a szürrealitásba burkolózva.
A regény egyébként elég bizarr érzést kelthet: a címet olvasva elsőre szólhatna A hóleány egy Jeti-lánykáról, vagy a fülszöveg alapján, ha Mauglit egy lánnyal, Balut egy vörösrókával és a dzsungelt Alaszkával helyettesítjük, akkor lehetne akár Maugli és Pinocchio meséjének együttes újraértelmezése is. Szerencsére, inkább az utóbbiról van szó, csak nem teljes egészében – de máris tiszta jég kerül abba a bizonyos pohárba.
1920-ban Alaszkában járunk, ahol egy telepes házaspár, Mabel és Jack éli kemény és szorgalmas munkával megteremtett mindennapjait. A zord, de egyébként vadregényes gyönyörű tájjal együttvéve mindez idillinek is tűnik – elsőre. A teljes boldogságuktól már csak egy gyermek választja el őket, csakhogy ez a vágyuk sajnos sohasem teljesülhet, s ez mindkettejüket rendkívül megviseli.
Egy téli napon, szomorúságukat kis humorral oldandó-enyhítendő, Jack és Mabel gondolnak egyet, és építenek egy kislányt hóemberből, amelynek másnap lába kél. Szó szerint, ugyanis hűlt helyén gyereklábnyomokat találnak. És itt kezdődik a pszichológiai játék: a megmagyarázhatatlan jelenség után, mint Pinocchio, életre kel(tődik) a lábnyom tulajdonosa egy szőke, Faina nevű kislány személyében. Egy róla napvilágra kerülő titok pedig mindnyájukat végérvényesen megváltoztatja.
Ahhoz képest, hogy – mint fentebb már írtuk – ez a szerző első regénye, meglehetősen ütősre sikeredett A hóleány. Ennél az alapvetően lélektani regénynél nehézkes a műfaji besorolás: a fantasy, a krimi és a romantikus kategória sem húzható rá egyértelműen, sőt, azt is nehéz eldönteni, hogy meseszerű vagy valósághű-e a történet. Mindez azonban egyáltalán nem von le Eowyn Ivey művének élvezhetőségéből, hanem éppen pont ettől válik érdekessé, hiszen így a szerző az olvasóra bízza annak értelmezését, feldolgozását – s a jó könyv eleve nem a szájbarágásnál, hanem a gondolkodásra való késztetésnél, az agytekervények provokálásánál kezdődik.
A könyv alaphangulata letargikus, melankolikus, s tele van drámával és fájdalommal, így depressziósok figyelmébe egyáltalán nem ajánlott. A történet gördülékenyen halad előre, és unalmas percektől sem kell tartani, hiszen belső küzdelmek és vívódások sorozatára épül a cselekmény, miközben nem jég-, hanem igazi, hús-vér emberei sorsok és jellemek rajzolódnak ki az oldalakon.
Nem szaporítom tovább a szót: A hóleány olyan regény, amelyet kár lenne a pszichológia vagy az emberek iránt érdeklődő olvasónak – de igazából bárkinek – kihagynia. Nem beszélve a szellemi hozzáadott értékről, a különféle műfaji jellegzetességek keveredéséről, amelyek együttvéve Eowyn Ivey könyvét egyedi irodalmi alkotássá, az olvasás élményét pedig alighanem sokak számára maradandó élménnyé varázsolják.
