Össze se merem számolni, hogy az elmúlt hónapokban mennyi időt és oldalt fordítottam George R. R. Martin magával ragadó fantasy-sorozatára, a Trónok harca néven ismertté vált A tűz és jég dalára. Már három korábbi cikkben méltattam a koncepciót, a szerzőt és a módszereket, így ezúttal ettől eltekintek (már nagyon mennék vissza folytatni az ötödik részt), és a Varjak lakomájára hagyatkozom, mely több tényező miatt is eltér az eddigi kötetektől.
Először is le szeretném szögezni, hogy ha fanatikus rajongó nem is lettem, de megszerettem a könyvsorozatot, és mindazoknak, akik késztetést éreznek rá, őszintén tudom ajánlani, hogy elolvassák. Ebből az alaphelyzetből kiindulva, és ezt leszögezve viszont be kell ismernem, hogy az eddig elolvasott sokezer oldal közül épp ez, a negyedik tetszett számomra a legkevésbé.
Ennek több oka is volt. Egyrészt a cselekményvezetés lassabb, mint az eddigi kötetek esetében, ami nem is lenne baj, mert nem lehet mindig csak háborúzni. Egy ennyire komor hangvételű történet esetében azonban, amikor tényleg mindenkinek folyamatosan egyre rosszabb, azért mégis szerencsésebb, ha a mozgalmas események miatt nem érnek rá szenvedni… Hát, most ráértek – és ez már-már plasztikusan átérezhető. Igazából nem tudom, mennyire nyugtat.
Szintén a komor és elképesztően sötét alaphangulathoz tartozik az is, hogy – és tévésorozatban ez, gondolom, még hatásosabban jelenik meg – bár folyamatosan azt érezzük, hogy ennél nincs lejjebb/mélyebb/rosszabb (és nem minőségre, hanem a történés szempontjából!), akkor Mr. Martin egy fél tolvonással olyan bizonyossággal jelenti ki, hogy mégis van, amely folyamatos sallerekkel és kokikkal ér fel. Ez egyébként egyértelműen dicséret is, épp csak aligha tesz jót mindenki lelki világának. De hát A tűz és jég dala ciklusnak ez nem is hinném, hogy deklarált célja lenne.
Másrészt pedig, mivel mielőtt olvastam a könyvet, szokásomhoz híven szándékosan nem néztem utána senkinek, kicsit furcsának tűnt az, hogy ezúttal nem sikerült Martinnak úgy a befejezés, mint ahogy a korábbi részekre. Egy könyvvéghez vagy legalábbis –fordulóhoz képest túl sok elvarratlan szál maradt. Ez esetleg másoknak is zavaróan hathat, ezért jelzem ez úton, hogy ez és a következő a szerző eredeti szándéka (Sárkányok tánca) szervesebben függnek össze egymással, mint a többi kötet. Ha ilyen szemüveggel olvassuk, sok más dolog is érthetőbb lesz.
Félreértés ne essék, továbbra is számos pozitívumot tudok sorolni – alighanem többet, mint a problémákból. A világkép még mindig grandiózus, a fantasy-ág továbbra is magával ragadó, a karakterek sokszínűek, jól kidolgozottak és érdekesek (nem, eszemben sincs jellemezni őket, az nem is lenne olyan egyszerű). Az előzőekben említett jellemzőkre azonban mindenképp ki szerettem volna térni, de ismét hangsúlyozom, ezek egyike sem olyan, amiért megérné épp most letenni a sorozatot, annál is inkább, mert ezután a szálakat ismét lendületbe hozó Sárkányok tánca következik.
Most pedig megyek is vissza hozzá.
